ApCsel 16, 25-34 (bibliaóra)
25 Éjféltájban Pál és Szilász imádkozott, és énekkel magasztalta az Istent, a foglyok pedig hallgatták őket. Kol 3,16
26 Ekkor hirtelen nagy földrengés támadt, úgyhogy megrendültek a börtön alapjai, hirtelen kinyílt minden ajtó, és mindegyikükről lehulltak a bilincsek.
27 Amikor a börtönőr felriadt álmából, és meglátta, hogy nyitva vannak a börtönajtók, kivonta a kardját, és végezni akart magával, mert azt hitte, hogy megszöktek a foglyok.
28 Pál azonban hangosan rákiáltott: Ne tégy kárt magadban, mert valamennyien itt vagyunk!
29 Ekkor az világosságot kért, berohant, és remegve borult Pál és Szilász elé;
30 majd kivezette őket, és ezt kérdezte: Uraim, mit kell cselekednem, hogy üdvözüljek? Ők pedig így válaszoltak:
31 Higgy az Úr Jézusban, és üdvözülsz mind te, mind a te házad népe.
32 Ekkor hirdették az Isten igéjét neki és mindazoknak, akik a házában voltak.
33 Ő pedig magához fogadta őket az éjszakának még abban az órájában, kimosta sebeiket, és azonnal megkeresztelkedett egész háza népével együtt.
34 Azután házába vitte őket, asztalt terített nekik, és örvendezett, hogy egész háza népével együtt hisz az Istenben.
Egy mélyen belénk ivódó, tudatunkban rögzülő történet ez. Gyermekkoromból emlékszem rá. Már akkor nagy benyomást tett rám az éles ellentmondás: börtön (szenvedés) és dicsőítés. Bár nem voltak börtön-élményeim, de a kisebb büntetések mintájára el tudtam képzelni, hogy nem egy kellemes állapot. Olyankor nincs kedve az embernek énekelni.
Pál és Szilász Filippibe érkezik (milyen áldott következményei lesznek ennek, nemcsak az akkori Filippiek javára, hanem azóta is milliók számára a Filippibe írt levél révén!), ott egy Lídia nevű istenfélő asszony fogadta be őket (férfiasan be kell ismerjük: van pár bátor asszony a Bibliában). Aztán a találkozás és az affér a szolgálóleánnyal, aki szinte evangéliumszerű mondatot ismételget, de az, ahogyan teszi (egybemosva mindenféle más jövendöléssel, egy tisztátalan praktika üzeneteként, talán cinikusan), mégsem az evangélium ügyét szolgálja. Ellenkezőleg… Pál kiűzi a tisztátalan lelket belőle…
Amikor látták a gazdái, hogy „keresetük reménye” elveszett… A baj, a botrány ott kezdődik, amikor Isten beleavatkozik magánéletünkbe, anyagi ügyeinkbe, erkölcseinkbe, viselkedésünkbe, kapcsolatainkba. Mi olyan Istent akarunk, aki nem szól bele. Lehet, kissé túlzó önkritikával mondom: ránk, reformátusokra különösen jellemző az, hogy büszkék vagyunk szemléletbeli önállóságunkra, kis belső, privát autonómiánkra, és Istennek sem akarjuk engedni, hogy ebben megzavarjon. „Tudom én, hogy mit és mennyit higgyek…” Pedig Isten közbe akar szólni, és közbe akar lépni. A mi javunkra. Nekünk van szükségünk rá… Jézus sem hallgatta el a farizeusok képmutatását, a tanítványok kicsinyhitűségét... Nem kötekedni akart, de fontosnak tartotta leleplezni az önteltséget, az üres vallásos gőgöt, a hit hiányosságait. (Az orvos nem bosszantani akar, amikor felsorolja betegségeinket.) Nem nekünk kell másokat rendre utasítanunk, de úgy kell bizonyságot tegyünk Istenről, mint aki nem hagyja szó nélkül bűneinket. (Bárcsak ne kívülről kellene ránk szóljon, hanem bennünk szólalna meg az ő hangja!)
A jövendőmondó szolgálólány gazdái keményen fellépnek Pál és Szilász ellen. Az önérzetében és az érdekeiben megsértett ember mindenre képes. (A bizniszben nincs barátság, csak haszon. A világon nincs igazság, csak érdek.)
Azt olvassuk: velük együtt a sokaság is rájuk támadt, az elöljárók pedig letépették ruhájukat, és megbotoztatták őket. Sok ütést mértek rájuk, majd börtönbe vetették őket, és megparancsolták a börtönőrnek, hogy gondosan őrizze őket. Az pedig, mivel ilyen parancsot kapott, a belső börtönbe vetette őket, és a lábukat kalodába zárta.
Elég brutális. Gyors, erőszakos lezárása az ügynek, az evangélium drasztikus elnémítása, hirdetőinek megalázása. Hadd tudják meg ezek a jöttmentek, ki az úr ebben a városban. Nem szívvidító állapot: félholtra verve, égő, sajgó sebekkel, a kalodába szorított, véresre horzsolt, zsibbadt, fájó lábakkal, zaklatott lelki állapotban, kimerülten töprengeni azon, hogy mi történt és mi fog még történni.
Erre fel Pál és Szilász éjféltájban imádkozni és énekelni kezd. És nem valami panaszos, siralmas, hétfájdalmas éneket, hanem Istent dicsérőt és magasztalót. Nekem az első reakcióm a felháborodás, a keserű kifakadás lett volna: „Uram, ezt hogy engedhetted meg? Neked szolgálok, és te hagyod, hogy így elbánjanak velem, ennyire megalázzanak!” Mi olyan szűklátókörűek vagyunk. Nehezen, későre értjük meg, hogy Isten azért vezet mélységekbe, hogy megmutassa felemelő hatalmát, hogy annál dicsőségesebb legyen szabadítása. Jó lenne megtanulni és minden helyzetben ismételgetni ezt az egyszerű mondatot: áldott legyen a te neved… Minden baj elmúlik egyszer, a te kegyelmed örökké tart.
A foglyok hallgatták. Pálék nem valószínű, hogy missziós szándékkal fogtak neki Istent dicsőíteni, de a hit őszinte megélése mindig misszió is. Életed, munkád, beszéded, magatartásod bizonyságtétel (pozitív vagy negatív értelemben) arról, akiben hiszel.
Hirtelen földrengés támad... Szójátékkal élve: a Bibliában a nagy teológiai eseményeket gyakran kíséri ez a geológiai jelenség… (Sínai-hegyi események, Illés története, feltámadás). A föld ingatag, törvényei átmenetiek. Ha az Úr mennydörög, megretten a föld (46. zsoltár). Megrendült és rengett a föld, az egek alapjai megremegtek, megrendültek, mert haragra gyúlt (2 Sám 22, 8). Megrendülnek a börtön alapjai (emberi kéz alkotta, a földi – büntető – hatalom jelképe), megmozdulnak a falak, felpattannak az ajtók, lehullnak a bilincsek. Istennek egy intésébe kerül az egész.
A következő jelenetben a börtönőrt látjuk, aki felriad, és az első, ami szeme elé tárul: a nyitott ajtók. Rémület fogja el. Látott pár kivégzést, amit a feladatukat elmulasztó katonákon hajtottak végre kegyetlen ceremóniákkal (a rómaiak értettek ehhez)… Akkor inkább elébe megy… Végezni akart magával, pedig Isten éppen kezdeni akar vele valamit. Amikor mi befejezzük, Isten akkor kezdi el. Amikor feladjuk, ő akkor vesz kézbe minket. Amikor eljutunk a végső pontig, akkor ismerhetjük fel Isten hatalmát, ami új utakat nyit, tovább vezet.
Pál, aki észreveszi, hogy az őr a kardjába szándékozik dőlni, rákiált. Eddig az őr kiáltott, most szerepcsere történik. Halál kérdésében a Sátán, élet kérdésében Krisztus parancsol. Kire hallgatunk? Ne tégy kárt magadban, mert valamennyien itt vagyunk! Miért maradtak helyükön a foglyok (valamennyien)? Az ének hatása, Isten csodája nyűgözte le, bírta maradásra őket?
A börtönőr világosságot kért (talán egy fáklyát? – belsőképpen kell megvilágosodnunk, és felismernünk az Isten munkáját), berohant (mi sürgeti, már nem kell intézkednie, az életét mentenie?). Valami szent nyugtalanság űzi. A lelkéért rohan. Tudunk-e így igyekezni a lelkünkért? (Rohanás az élet, de miért loholunk? Csak anyagiakért, feladataink végzéséért, vagy Isten igéjéért, egymás felkarolásáéért is?)
Leborult előttük... Őket hozta kapcsolatba a csodával. Valamit megérzett talán már előző nap… látta ártatlan alázatukat, hallhatta a vallomásukat. Mindebben valójába Jézust sejthette meg. Az övéinek minden megaláztatása, minden pere a Jézusé is. Ez az ember leborulásában Krisztust keresi.
Aztán kivezette őket, és a helyzethez képest a legfurcsább, mégis az egyetlen fontos kérdést teszi fel nekik: mit cselekedjem, hogy üdvözüljek… Egy pogány börtönőr teszi fel ezt a kérdést (gazdag ifjú kérdez hasonlót – Mk 10). Pedig lett volna, mit kérdezzen. Épp vasárnap beszéltünk arról (a Zsid 9 alapján), hogy úgy gondoljuk, sok ennél előbbre való kérdésünk van. Pedig ez a legszükségesebb. (Keressétek először…) Mintha azt mondaná a börtönőr: látom, minden földi bizonytalan, minden emberi hatalom mulandó, valami örökkévalót keresek, igazi reménységet, ami a bajban is az enyém marad, ami külső fogságban is szabaddá tesz, és a szabadságban is a szeretet kötelékében tart meg.
Válaszként egy nagyon rövid mondat hangzik el, valójában egy ó-keresztyén tanítás-hitvallás: higgy az Úr Jézusban, és üdvözülsz mind te, mind a te házad népe. Ennyi: semmi egyéb, semmi külsőség, emberi megszorítás. Minden Krisztusra összpontosul, ezért minden leegyszerűsödik, és minden felmagasztosul… És elkezdik hirdetni neki az Isten igéjét, a hit csodálatos lehetőségének az isteni hátterét, a megváltás történetét.
Ez a pogány ember többet tanult néhány perc alatt, mint mi sokan egész életünkön keresztül. Nem a tárgyi tudásról beszélek, hanem a hit lényegének megértéséről. Abból is látszik ez, hogy rögtön cselekszik is (mert a hit halott tettek nélkül): házába fogadja őket, szolgál nekik, kimossa sebeiket. (H. Brüns érdekes észrevétele: a börtönőr a történetben háromszor „térdel le” az apostolok előtt: először gyűlölködve, amikor kalodába szorítja lábukat, aztán reszketve, majd hálával, amikor – valószínű – lábaikat is megmossa.) És megkeresztelkedik. Még nem ismeri a teljes tanítást, de megismerte a Tanítót. Ez a leglényegesebb. Hogy el tudjuk bonyolítani! A hit megszületése, a megtérés tkp. egy megrendítő találkozás, ami kihat egész életünkre. Krisztus megragadása, az ő közösségében maradás. Engedelmesség, szeretetének megélése. Mennyi tétovaság, habozás, „lelki vakarózás” jellemez minket! Higgy az Úr Jézus Krisztusban! Engedd, hogy ő tanítson, vezessen, töltsön el az ő Lelkével!
A történet netovábbja: a börtönőr örömünnepet szervez. Még azon az éjszakán. Pál és Szilász nem hiába énekeltek: érzeték, hogy ünnep van készülőben. Asztalt terítesz nekem... A nagy ünnep, az üdvösség biztos tudatában bármikor énekelhetünk, dicsérhetjük az Urat…
A börtönőr szívében öröm és hála van, hogy egész házanépével hisz az Istenben. Lehet, leváltották, el kellett költöznie, külsőképpen nehezebbre fordult a sorsa, de ezt az örömet megőrizte, magával vitte. Ha örömünk alapja Krisztus (és nem külső tényezők), akkor mindig lesz okunk a hálára, a dicsőítésre, mások biztatására. Engedjük, hogy Isten őbenne valóban mindent minekünk ajándékozzon! Ámen.
Urunk, mennyei Atyánk Krisztusban,
hála és dicséret legyen neked, hogy olyan csodálatosan munkálkodtál és munkálkodsz ma is gyermekeid életében. A bajok, nehézségek, a mélységek nem azt jelentik, hogy magunkra hagytál, hanem azt, hogy különösképpen meg akarod mutatni a te erődet, dicsőségedet, és alkalmassá akarsz tenni minket arra, hogy megértsük a bajban, nehézségben levőket. Tégy minket minden helyzetben kegyelmed tanúivá, Krisztus megváltó szeretetének bizonyságaivá!
Add nekünk a dicsőítés lelkületét! Hadd diadalmaskodjék minden panaszon, kesergésen bennünk a hálaadás hangja. A betegségben, megpróbáltatásban, talán anyagi gondok között is adj nekünk élő reménységet a te megtartó irgalmadra nézve… És hadd tudjuk mások tekintetét, lelkét is feléd irányítani.
Köszönjük, hogy neked csak egy szavadba kerül, egy mozdulatodba minden földi hatalom megrendítése. De te ennél többet tettél értünk: a legnagyobb ellenségtől, a sátántól, bűntől, kárhozattól váltottál meg, mégha Fiad életébe is került. Legyen áldott neved örökké ezért!
Gyújts világosságot szívünkbe, és adj vágyat, hogy mindenek felett, a legnagyobb igyekezettel a te országodat keressük! És úgy kösd életünket egyszülött Fiadhoz, hogy cselekedeteink az ő jóságát, alázatát, szeretetét tükrözzék. Értesd meg velünk, hogy nincs más igazság, csak az övé, nincs más hit, csak a rá tekintő, nincs más békesség, csak amivel ő ajándékoz meg!
Hálát adunk, hogy igazi örömmel akarsz eltölteni, ahogy a börtönőr is átélte ezt, és azt megoszthatjuk másokkal is, nyugtalan, aggodalmaskodó környezetünkkel, világunkkal.
Hadd kérjünk: áldd meg házunk népét is, szeretteinket, rokonainkat, vezesd el őket is Krisztusban az igaz hitre, megtérésre, benned való megmaradásra, tiszta örömre!
Milyen csodálatos ezt hallani, és tudni, hogy véghez viszed a mi életünkben is. Ámen.