Lk 19, 1-10 (okt. 31.)
1 Ezután Jézus Jerikóba ért, és áthaladt rajta.
2 Élt ott egy Zákeus nevű gazdag ember, aki fővámszedő volt.
3 Szerette volna látni, hogy ki az a Jézus, de kis termetű lévén, nem láthatta a sokaságtól.
4 Ezért előrefutott, és felmászott egy vadfügefára, hogy lássa őt, mert arra kellett elmennie.
5 Amikor Jézus odaért, felnézett, és így szólt hozzá: Zákeus, jöjj le hamar, mert ma a te házadban kell megszállnom.
6 Ekkor sietve lejött, és örömmel befogadta.
7 Akik ezt látták, mindnyájan zúgolódtak, és így szóltak: Bűnös embernél szállt meg.
8 Zákeus pedig odaállt az Úr elé, és ezt mondta: Uram, íme, vagyonom felét a szegényeknek adom, és ha valakitől valamit törvénytelenül vettem el, a négyszeresét adom vissza annak. 2Móz 22,24
9 Jézus így felelt neki: Ma lett üdvössége ennek a háznak, mivelhogy ő is Ábrahám fia.
10 Mert az Emberfia azért jött, hogy megkeresse és megtartsa az elveszettet. Ez 34
A tegnap a hirdetésben hangzott el: a reformáció annyira sajátosan református ünnep, hogy a ránk jellemző módon mi sem ünnepeljük. (A reformáció az az ünnep, amit a reformátusok sem ünnepelnek.) A lekcióban, a Jer 2, 1-13 verseiből hallottuk (döbbenetes, megrázó gondolat), hogy a pogányok jobban ragaszkodnak hamis isteneikhez, mint Izrael az élő Úrhoz. Fontosabbak egyéni ambícióink, elképzeléseink, mint az Isten akaratának keresése. Hiányzik az igazi belső kötődés és elköteleződés.
Ennek ellenére külsőképpen minden rendben levőnek tűnhet. Elvégre keresztyének vagyunk, egyháztagok. Tisztességes, korrekt emberek. Ahogy Zákeus is alapjában véve meg lehetett elégedve magával. Tagja volt a választott népnek, valószínű a vallását is gyakorolta. Nevében jelentése: tiszta, ártatlan, igazságos, becsületes. Lehetett-e valakinek kifogása ellene? Dolgait ügyesen forgatta, eszes, talpraesett, jómódú ember volt. Mi a baj ezzel? Mindenki erre törekszik.
A reformáció előtti, középkori egyházban is látszólag minden jó úton haladt. Templomok épültek, kolostorok működtek, az emberek templomba jártak, hallgatták, ha nem is mindig értették az igét, és formálisan követték (követniük kellett) az egyház előírásait.
A Zákeus esetében nem úgy kezdődött a változás, hogy egyszer csak elgondolkozott: még sincsen jól ez így, hamis, képmutató ez az életforma, valójában a magam önző céljait hajszolom, miközben megjátszom a vallásos embert. Nem, hanem úgy kezdődött, hogy arra járt Jézus. És úgy kezdődött, hogy Zákeus szerette volna látni őt. Istentől származó, a Szentlélek munkálta vágy ébredt a szívében, azt pedig nem hallgattatta, nem fojtotta el magában. Zákeus szembenézett önmagával, és meglátta fontoskodása mellett az élete ürességét, gazdagsága mellett a lelki szegénységét. Azt, hogy sok mindent elért, mégis célt tévesztett, híres ember lett, de nincs igazi békessége, öröme. Ami van, az mesterségesen kicsikart. Valami többre, valaki nagyobbra van szüksége. Valakire, aki tartalmat ad az életének.
Luther nagy felismerése is ez volt. Hitbeli vívódásaiban (szerzetes volt, szigorúam betöltötte az egyházi, vallási törvényeket) arra jutott: szüksége van a kegyelmes, megbocsátó Istenre, akinek jósága, szeretete szabaddá teszi őt, betölti valódi örömmel, reménységgel.
Erről a lelki vágyról ír Augusztinusz is: „magadra nézve teremtettél, Uram, és nyugtalan a lelkünk, míg benned nyugalmat nem talál”. Csak benned. Ha a reformációról beszélünk, akkor nem is Lutherről, Kálvinról kell szóljunk, hanem Krisztusról, a vele való személyes, megrendítő, életünket átformáló találkozásról és közösségről.
Zákeus nem maradt tétlen. Elindul találkozni Jézussal, ez lesz a legfontosabb számára, félreteszi minden teendőjét, és még annak kockázatát is vállalja, hogy esetleg kinevetik (mert hogy néz ki az, hogy egy tekintélyes ember fára mászik!). A kegyelem akkor lesz a miénk, ha vágyakozunk utána, ha készek vagyunk minden mást „kárnak és szemétnek” ítélni, ha készek vagyunk engedelmeskedni. Hiába magyarázzák a gyermeknek, hogy milyen hasznos tanulni, amíg saját maga rá nem jön, hogy mennyire fontos számára a tudás megszerzése.
A történelmi reformáció előzményei között láthatjuk ezt a lelki éhséget és szomjúságot: az emberek valósággal ették és itták az ige drága igazságát, az evangélium örömhírét. A külső és belső zűrzavarban (Mo-n a Mohács utáni évekről van szó) útmutatást, vigasztalást találtak abban. A mai kor sok kínálata, cifrasága elfedi és elfeledteti lelki nyomorúságunkat, hiányunkat… talán ezért nem kell nekünk az evangélium. Nem kell az ige kenyere és bora, sokak számára hiába hangzik, teljesen kárba megy.
A lelki megújulásban elkerülhetetlen az Úr Jézussal való személyes találkozás, szembesülés. A Lukács feljegyezte történetben így szólt a fára felkapaszkodott fővámszedőhöz: Zákeus, hamar szállj le. Amíg nem halljuk meg ezt a névre szóló hívást, addig üres beszéd lesz az Isten szava számunkra, amit talán meghallgatunk, de nem engedünk közel a szívünkhöz, nem gondolkozunk el rajta, ezért nem érint meg úgy, hogy változást hozzon az életünkben. A reformáció jelmondatai, az ún. „sola”-k így, személyesen értendőek. Sola Scriptura, ami megszólít, sola gratia, amit elfogadok, solus Christus, akit követek, sola fide, amit megélek, és soli Deo gloria, ami életem alaptörekvése lesz. Figyeljük meg, Jézus nemcsak azt mondja, hogy „szóba kell állnom veled”. „Nálad kell megszállnom”. A lelki reformáció, az újjászületés nemcsak pillanatnyi fellobbanás, hanem életközösség az Úrral…
Zákeus leszállt, és örömmel befogadta. Ezt látom, testvéreim, az egyik legnagyobb gondnak: nincs örömünk a közösségben, az igehallgatásban, hitünk megélésében. Mintha kényszer lenne, mintha mindenkit noszogatni, kényszerítgetni kellene. Nem jönnek szívesen a gyermekek (vagy egyáltalán nem), a konfirmandusok, a fiatalok, a felnőttek. Pedig milyen szép lenne, mennyi áldás fakadna, milyen erő származna abból, ha együtt figyelnénk az Úrra! De úgy elfásultunk, olyan örömtelenek lettünk, úgy meguntuk! Az ige hirdetője is oka lehet ennek.
Támadásokra is kell számítani. Ha valaki a fiataljaink közül elkezdene rendszeresen temploma járni (ezt már azért is lenne nehéz megtennie, mert nem igen lennének társai, és nagy elhatározás kell ahhoz, hogy Sundar Singh vallomása szerint éljen valaki: „ha nincs is társam, követem mégis Jézust”), biztos hallana gúnyolódó megjegyzéseket. Példám is van: néhány éve gyülekezetünk területére költözött egy fiatalember, elkezdett ifire járni, de a legtöbbször csak ő egyedül jött… aztán egyszercsak kimaradt, más egyházhoz tért.
Zákeus nem törődik a megjegyzésekkel, sőt, saját belső, kicsinyhitű hangjaira sem figyel. Azt a legnehezebb leküzdeni: a bennünk forrongó hitetlenséget, okoskodást, világiasságot. Zákeus érzi, hogy nem elég egy formális, szóbeli megtérés. Annyi, hogy „Uram, szánom-bánom, ami eddig volt, ezután másként lesz”. Ezt sokszor elmondtuk mi is. Sokszor megfogadtuk, hogy újat kezdünk, és maradt minden a régiben. „Majd jönni fogok”, és az a „majd” soha nem jött el.
A lelki reformáció, a megtérés egyértelmű, tetten érhető, kézzel fogható értékrendváltozás. Prioritásváltás, a gondolkodás és magatartás átalakulása, megújulása. A Krisztus követésének komolyan vétele, annak minden következményével. Lemondás és áldozatvállalás is a neki való szolgálat érdekében. Ez meg kell mutatkozzék cselekedeteinkben, munkánkban, kapcsolatainkban, életvezetésünkben.
Zákeust az anyagiak kötözték meg különösképpen. És látványosan kilép a pénz rabságából. Azt mondja Jézusnak: vagyonom felét szétosztom szegényeknek, azoknak pedig, akiket megcsaltam, a négyszeresét adom vissza… El tudjuk képzelni: Zákeusnak nem sok maradt, de biztos, hogy sokkal boldogabban élt a kevéssel is. Amíg görcsösen ragaszkodunk vágyainkhoz, szenvedélyeinkhez, addig nem tudunk Krisztus szolgálatába állni. Mit áldoztál fel az Úrért, miről mondtál le? Mertél-e valami elengedni, hogy megtapasztald kegyelmének bőségét?
Úgy tűnik, hogy Zákeus teszi meg az első lépést az áldozathozatalban, pedig gesztusa igazából válasz arra, amit Krisztus tett érte. Zákeus cselekedete hálából fakad. A reformáció alaptanítása: jó cselekedeteink nem érdemszerzőek, hanem a hála jelei kell legyenek. Mennyire vagyunk hálásak (kérdeztük a tegnap este is)? A napokban hallottam a hírekben: egy bírónő örökbe fogadott egy árva gyermeket (akit egy szomorú peres ügy kapcsán ismert meg), a gyermek felnőve megmérgezte nevelőanyját, hogy a vagyonát elörökölje. Megbotránkoztató? Igen. És sokan így viszonyulnak Istenhez. A sok áldásra káromkodás, a kegyelemre hitetlenség a válasz.
Mit mond Jézus? Ma lett üdvössége ennek a háznak. Mert az üdvösség a Krisztus megismerése, kegyelmének elfogadása, a hozzá tartozás, a hozzá ragaszkodás. Az örök életet már e földi életben elkezdem, tanítja a Káté. Vagy elkezdem, vagy befejezem.
A kegyelem szózatával zárul az ige: az ember Fia azért jött.... Ő mindenképpen ezt akarja, ezért az életét áldozta. Hogy megkeresse és megtartsa, ami elveszett. Egyedül ő tud megtartani, nem hagyományaink, csak a vele való élő kapcsolat. Ő ezért jött… Ő mindent megtett, a többi ránk tartozik. Hogy lesz-e igazi reformáció, lesz-e még református egyház, az azon múlik, hogy hogyan viszonyulunk ehhez a nagy kegyelemhez. Elfogadjuk, engedjük, hogy átformáljon, vezessen a Krisztus útján, vagy járunk a magunk útjain? Zákeus, ha nem tér meg, gazdag ember marad, élete végén díszes sírba helyezik, és sikeres emberként emlegetik… De csak ennyi. Ennél kimondhatatlanul több az, amit az ige elmond róla. Bárcsak rólunk is elmondhatná! Ámen.