Cover image

Mezőbergenyei Református Egyházközség

" Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz. "

(Zsid 13,8)

Kereső

Heti ige


" Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz. "(Zsid 13,8)

Mik 7, 7-20 (advent I., 2022)


2022.10.27

Domahidi Béla

Mik 7, 7-20  (advent I.)

 

   7 De én az Urat várom, szabadító Istenemben reménykedem: meg is fog hallgatni Istenem! 

8 Ne örülj bajomnak, ellenségem, mert ha elestem is, fölkelek, ha sötétségben lakom is, az Úr az én világosságom. Zsolt 27,1; Abd 12

9 Viselnem kell az Úr haragját, mert vétkeztem ellene. De majd ő intézi peremet, és igazságot szolgáltat nekem. Kivisz a világosságra, és gyönyörködöm igazságában. 

10 Látja majd ezt ellenségem, és szégyen borítja el, bár most ezt kérdezi tőlem: Hol van az Úr, a te Istened? Saját szememmel látom majd, hogy összetapossák, akár az utca sarát! Zsolt 42,479,10Jóel 2,17 

11 Eljön a nap, amikor felépítik falaidat, azon a napon szélesre tágul a határ. Ézs 61,4

12 Azon a napon jönnek majd hozzád Asszíriából és Egyiptom városaiból, Egyiptomból és az Eufrátesz mellől, a tengereken át, a hegyeken át, Ézs 19,23

13 bár puszta volt az ország lakói miatt, tetteik gyümölcseképpen. 

14 Pásztorold botoddal népedet, tulajdon nyájadat, amely elhagyatva élt az erdőben, termékeny földön! Hadd legeljenek Básánban és Gileádban, mint a régi időkben! 4Móz 23,9 

15 Csodás dolgokat mutatok neked, mint amikor kijöttél Egyiptomból. 

16 Látják majd ezt a népek, és szégyenkeznek, elvesztik minden erejüket, kezüket szájukra teszik, füleik megsüketülnek, 

17 port nyalnak, mint a kígyó, mint a föld férgei, reszketve jönnek elő rejtekhelyükről, rettegve folyamodnak Istenünkhöz, az Úrhoz, és félnek majd tőled is. Zsolt 18,46; 72,9Ézs 49,23 

18 Van-e olyan Isten, mint te, aki megbocsátja a bűnt, és elengedi népe maradékának büntetését? Nem tartja meg haragját örökké, mert abban telik kedve, hogy kegyelmet ad. 2Móz 34,6Zsolt 103,3.8-10 

19 Újra irgalmas lesz hozzánk, eltapossa bűneinket, minden vétkünket a tenger mélyére dobja! 

20 Hűségesen bánsz Jákóbbal, kegyelmesen Ábrahámmal, ahogyan megesküdtél őseinknek a régi időkben. 1Móz 22,16-1828,13-15Lk 1,72-73 

 

    Advent lelkünk legmélyebb vágyát fejezi ki a krisztusi békesség, a megváltás után. Ilyen módon érinti külső nehézségeinket is. Gondoljunk csak emberi világunk sok kihívására: háborúkra, a sokakat sújtó szegénységre, a mindenkit fenyegető klímaváltozásra, vagy az egyéneket érintő betegségre, különböző gondokra. Ua. rámutat a belső problémákra is: az önzésre, haragra, rosszindulatra, gőgre, kicsinyességre, közömbösségre. Miközben a külsők miatt – amiken nem sokat tudunk változtatni - állandóan panaszkodunk, a belső akadályokat – amiket mi építünk – nem akarjuk észrevenni, pedig igazából azok tartanak távol Istentől és egymástól. A keresztelő János prófétai üzenetére gondolva: a magaslatok bennünk kell lebontassanak, a völgyek feltöltessenek. Advent Krisztus útja hozzánk, de a mi utunk is őhozzá.         

   Mikeás júdeai próféta volt, Ézsaiás kortársa. Nevének jelentése: kicsoda olyan, mint az Úr. Közismerten ő jövendöli meg a Messiás születési helyét (5,2). Próféciája a bűn, ítélet és kegyelem nagy témáit érinti, ezeknek az erőterében mozog. Feddi a népet vétkei, bálványozása, a társadalmi visszaélések miatt, a vezetőknek fejére olvassa kapzsiságukat, a hamis prófétáknak megalkuvó magatartásukat, hazugságaikat. Kemény, ítéletes kijelentések hangzanak el („Samáriát romhalmazzá teszem”, „miattatok felszántják Siont, mint a mezőt”, „pusztasággá teszem az országot, lakóira pedig iszonyodva néznek”). Mégis mindegyre megszólal a büntetést leíró sorok között – mintegy feloldásként - a jó hír Isten irgalmáról (2,12-13), békességéről (4,1) megtartó kegyelméről, a Messiás uralkodásáról (5,2), a helyes istentiszteletről és annak áldásairól (6,8).

   A mai igeszakaszunk Mikeás rövid könyvének utolsó mondatait tartalmazza. A próféta – aki a fejezet első verseiben újból felemlegeti a nép hitetlen magatartását – személyes hitvallásként fogalmazza meg: én az Urat várom. Azt az Urat, akiről bizonyságot tettem, aki mindig kész megbocsátani, aki odahajol a kicsikhez. Őt várom, az ő érkezésének öröme tölt be engem. 

   Őt, aki szabadító Isten… A szabadítás szorult helyzetekben válik igazán sürgetővé. Süllyedő hajón, beomlott bányában, súlyos balesetnél az érintettek kétségbeesetten várják a mentőegységek érkezését! Számukra valóban elevenbevágó kérdés ez. Szörnyű történeteket olvasunk a háborúval kapcsolatban: elhurcolásokról, megfélemlítésről, kínzásokról, hadifogságról, stb. Ilyen borzalmakat elszenvedve mennyire sóvárogják az emberek a szabadulást! 

   A lelki fogság annyival veszélyesebb, hogy sokszor nem is érzékeljük. Ha azt mondanám egy pénzsóvár gazdag embernek, hogy szabadulnia kellene az anyagiak függőségéből, akkor kinevetne. Vagy ha egy testvérével haragban levő személyt figyelmeztetnék, hogy a gyűlölködés őt is megkötözi, hasonló válasszal fizetne ki. Ha emlékeztetném az Istennel nem törődő egyháztagokat, akik az „azt teszek, amit akarok” kétes életfilozófiáját vallják, hogy ez egy ördögi csapda, akkor fölényesen legyintenének.  A belső rácsok nem látszanak, de korlátok közé szorítanak, megnyomorítanak. Nehéz elfogadni a kinyújtott kezet annak, aki nem ismeri be elesettségét! 

  Mikeás azt mondja: reménykedem, hogy meghallgat Isten. Advent ez az élő, bizakodó reménység. Nekünk nemcsak ígéreteink vannak, hanem ismerjük az ígéretek beteljesítőjét, kezesét is. Aki sötét, kilátástalan helyzetünkre világosságot derít. Aki végigviszi, „leharcolja” helyettünk a mi perünket.  Ő, az ártatlan, kiáll helyettem, bűnös helyett, magára veszi vétkeimet, megszerezi nekem az igazságot. Valóban, ámulatra indító örömhír ez!  Lehet gyönyörködni benne.

   Ennek a vallomásnak közösségi hangsúlya van. Mikeás nemzettársai nevében is nyilatkozik itt, példát mutatva, közösséget vállalva.  Ez a nép a jogos, megérdemelt büntetésben megszégyenült, megaláztatott, csúffá tétetett, az ellenségei gúnyolódtak rajta, de Isten kegyelméből elhozza számára a rehabilitáció, a felemelkedés idejét. Azok, aki gyalázkodva kérdezték, hogy „hol van a te Istened?”, most csodálkozva, megsemmisülve, elnémulva szemlélik Isten szabadító hatalmát. 

    Mikeás látja is, ahogy felépülnek a lerombolt falak, és a szűkség, a bezártság után szélesre tárul a határ.  Szép ez a kép. Krisztus ezt a kiszélesedő perspektívát nyitja meg nekünk. Bűneink szorongásából ki akar vezetni a szeretet tágasságára. Látjuk-e a megnyíló kapukat, a kegyelem csodálatos lehetőségeit, vagy még mindig kicsinyes gondjainkkal vagyunk elfoglalva? 

  Áldás leszel. Messziről jönnek hozzád. Mert megérzik, hogy betölt Isten jósága, dicsősége (bár előtte bűneid pusztává tették földedet). Ez a mi értékünk: amit kaptunk. Gazdagságunk a kegyelem. Megosztjuk-e egymással? Vajon az a tény, hogy ilyen kevesen ünnepeljük az adventet, nem arról szól, hogy nem adjuk tovább az Istentől kapott lelki javakat? Persze, nem mindenkinek kell a kegyelem. Csak akinek vágyik a lelke… Krisztus azért jön hozzánk, hogy jelenlétével megajándékozott életünkbe mi is befogadjunk másokat. Az emberek szűk helyekre akarták őt beszorítani (istálló, kereszt, a sír), de végtelen kegyelme túllépett az ember állította kereteken, szétsugárzott az egész világra. Dicsősége beragyogja az univerzumot. (Ha Krisztussal élsz, akárhol legyél, a legcsodálatosabb távlatok nyílnak meg előtted.) 

  Pásztorold botoddal népedet – olvastuk a 14. versben.  A Messiás attribútumai, feladatai közé tartozik ez. Advent (ennél a képnél maradva) azt jelenti: a megriadt, szétszaladt juhok várják a jó pásztort, a megalázott, szétszórt nép a királyt. Mi sokszor olyan Urat várunk, akitől követelőzhetünk, akit utasíthatunk, aki teljesíti kívánságainkat. Krisztusban azt az Urat kell várnunk, aki szolgált nekünk, de aki szolgálatba is állít. Aki kijelöli helyünket, reánk bízza békességének továbbadását. Vagy Isten vezetése, vagy bűnös vágyaink irányítása alatt élünk. 

    Az igeszakasz végén újból hallunk a meghunyászkodó, sunyító ellenségről, aki elnémul és elámul Isten dicsőséges tettein. Hogy minden száj bedugassék (Róm 3,19). 

   Még egy rendkívül lényeges kérdés hangzik el: van-e olyan Isten, mint te… Komolyan meg kell vizsgálnunk ezt. Valóban fontos-e Isten számunkra? Őt tartjuk-e egyetlen mentségünknek, egyedüli segítségünknek, vagy más isteneink vannak. Szóban talán hevesen tiltakozunk a felvetés ellen, de az életünk mégis ezt bizonyítja. Mi csak szóban protestálunk a hitetlenség ellen, életfolytatásunkkal igeneljük azt. A kérdés egyre élesebb, személyesebb lesz: van-e olyan Isten, mint te… aki megbocsátja a bűnt, elengedi a tartozást, minden vétkünket a tenger mélyébe veti? Aki abban gyönyörködik, ha kegyelmet ad… Van-e olyan Megváltó, aki életét adja azért, hogy mi megszabaduljunk a bűntől, megmeneküljünk a kárhozattól? Ezt a Krisztust várjuk-e, aki megváltott, akiben Isten újból és újból megmutatja irgalmát, akiben megvalósul az ő üdvözítő terve? Kivel akarjuk őt helyettesíteni? 

   Hűségesen bánsz a tieiddel (bűnbánati héten hallottuk ugyanezt a 31. zsoltárból). Szép mondat. Szép téma, drága igazság az Isten hűsége. (Egy házaspár egy gyereket vett ki az árvaházból még csecsemőkorban, sajátjaként nevelte, szerette, a fiú rossz társaságba keveredett, elszökött otthonról. A szülők mindenfele érdeklődtek utána. Megtudták, hogy az egyik nagyvárosban él. Az apa plakátokat készített, újsághirdetést adott fel a következő üzenettel: fiam, minden szombaton 6 órától várlak ebben és ebben a kávézóban. Majdnem egy évig minden hétvégén felutazott ebbe a nagyvárosba, elment az adott kávézóba, amíg egyik alkalommal megjelent a fiú - tönkremenve, leépülve -, és könnyes szemmel borult apja vállára.) 

   Advent nem a mi kitartásunk, esdeklő kérésünk eredménye… Isten örök hűségének bizonysága. Esküvel kötelezte magát a kegyelemre. Nem magáért, értünk erősítette meg ígéretét. Isten emberi módon hajol hozzánk, hogy isteni módon könyörüljön rajtunk. Ámen.