Mk 10, 46-52 (pünkösd I./de.)
46 Azután Jerikóba értek, és amikor Jézus tanítványaival és nagy sokasággal kifelé ment Jerikóból, egy vak koldus, Bartimeus, Timeus fia ült az út mellett.
47 Amikor meghallotta, hogy a názáreti Jézus az, így kiáltott fel: Dávid Fia, Jézus, könyörülj rajtam!
48 Többen is rászóltak, hogy hallgasson, ő azonban annál inkább kiáltozott: Dávid Fia, könyörülj rajtam!
49 Jézus megállt, és ezt mondta: Hívjátok ide! Odahívták a vakot, és ezt mondták neki: Bízzál! Kelj fel! Hív téged!
50 Ő pedig ledobta felsőruháját, felugrott, és odament Jézushoz.
51 Jézus megkérdezte tőle: Mit akarsz, mit tegyek veled? A vak ezt mondta: Mester, hogy újra lássak.
52 Jézus pedig így szólt hozzá: Menj el, a te hited megtartott téged. És azonnal visszanyerte látását, és követte őt az úton.
A Márk evangéliumát olvastuk a bűnbánati héten… Most, ünnep első napján is innen szólít meg az Ige. Talán szokatlan pünkösdi textusnak tűnik… Pünkösd azt hirdeti: Isten csodálatosan munkálkodik, és minket személyesen is bevon az ő munkájába. Hallottuk a pünkösdi történetben: az emberek álmélkodtak és csodálkoztak… Ua. nagy belső változások történtek: nem politikaiak, nem gazdaságiak, hanem szívbeliek. Ma is erre van szükség.
Történetünk nem Jeruzsálemben, hanem Jerikóban játszódik. De nálunk, Bergenyében is el kell kezdődjék valami. Annyi a közömbösség, a hitetlenség! Amikor Jézus kifele ment a városból, ott ült Bartimeus. Isteni és emberi feltételek esnek egybe… Fontos ott lenni, nyitott szívvel élni. Félek, hogy nem adunk esélyt Jézusnak. A magunk útján járunk, nem figyelünk rá, nem keressük nála a szabadulást.
Vak koldus… Az emberi nyomorúság mélysége ez: betegség, szegénység. Aki ezt átéli, az könnyebben megérti, elfogadja, hogy segítségre van szüksége.
Amikor meghallotta, hogy a názáreti Jézus az… Fontos meghallani, egészen személyesen. „A Szentlélek… eszetekbe juttat mindent, amit én tanítottam nektek” (Jn 14,26). Ez hiányzik sokszor: annak meghallása, hogy van szabadulás, van békesség. Istennek terve van velünk, nem akarja, hogy lelki vakságban, lelki nyomorban éljünk. Mégis sokan azt mondják: jó úgy nekem, ahogy vagyok.
Ha nem halljuk meg, akkor nem szerzünk tudomást az Isten akaratáról, nem értjük meg, hogy milyen küldetésünk van… Pünkösd nélkül is eltelik az év, Isten Lelkének munkája nélkül is eltelik az élet, de értelmetlen és célt tévesztett lesz az.
Meghallotta, és elkezdett kiáltozni: Dávid Fia, Jézus, könyörülj rajtam. Ebben a kiáltásban az emberi erőtlenség találkozik az Isten irgalmával. Ott van benne a bizalom is, amit a HK így fogalmaz meg: „Isten nemcsak másoknak, hanem nekem is…”
Többen rászóltak, hogy hallgasson. Jellemző ez a magatartás reánk. Ez az önmagunkat és másokat is visszahúzó racionalizmus: mi már ilyenek vagyunk, nincs mit csináljunk, ezen nem lehet változtatni. És ha nem akarunk, akkor tényleg nem lehet. Ha pünkösd előtt a tanítványokat felkeresi egy pszichológus, akkor megmagyarázza nekik: ez a szorongás, bezárkózás természetes állapot, ennek most így kell lenni, ezt hagyni kell, aztán talán majd elfelejtik, majd túljutnak rajta…
Ha Bartimeus elhallgat, akkor az őt visszatartóknak lesz igaza. Vak marad, és csak álmodozik arról, hogy milyen jó lenne, ha látna. Vajon csak álmodozunk arról, hogy milyen jó lenne szabadulni a megkötözöttségekből, szép, szolgáló, Istennek tetsző életet folytatni, békességben járni? Közben halljuk a belső kicsinyhitű hangot, vagy a mások letácsoló véleményét. A tanítványok nagy szélzúgást hallottak, és beteltek Szentlélekkel.
Akarunk-e megújulást, gyógyulást minden visszahúzó erő ellenére? Kérjük-e Isten Szentlelkét?
Hisszük-e azt, hogy Jézus nevében megtartatás van, és készek vagyunk-e megtenni azt, ami ránk tartozik?
Jézus megállt, és magához hívatta Bartimeust. Kikerülhetetlen a találkozás, a személyes szembesülés. A Szentlélek számunkra is személyessé teszi a megváltás igazságát. Hallod-e, hogy hív az Úr? Amíg csak másról szól az ige, addig nincs hatással rád.
Jó volt olvasni azt, hogy akadnak olyanok is, akik biztatják, bátorítják Bartimeust: bízzál, kelj fel, hív téged. Milyen hangokra figyelünk? Milyen sokat jelent, ha egymást támogatni tudjuk! Megerősödve egymást is tudjuk erősíteni. A Szentlélek elkötelez egymás iránt: nemcsak az én érvényesülésem fontos… Pünkösd nem a tanítványok lelki magukra találásáról szól, hanem az ő szolgálatukról. Pünkösd mozgásba hoz, elindít. Nem lehetünk magunknak élő emberek. A Szentlélek bekapcsol Isten munkájába.
Bartimeus ledobja felső ruháját - minden akadályt félretesz -, és elindul, még vakon, botorkálva, de reménységgel. Mit kellene félretegyünk, hogy Isten Lelke szabadon rendelkezzék velünk? Hogy betöltsön Krisztus ereje, szeretete. Egészen gyakorlatiasan kérdezve: mit kellett volna félretegyenek híveink, hogy ez az ünnep a találkozás áldott alkalma legyen? Fontos-e nekünk? (Meleg nyárban kint a mezőn kiszáradva, félig elájulva találtak meg valakit a falustársak. Megkérdezték miért nem ittál vizet, itt a közelben a forrás? Az a válasz érkezett: jaj, annyi munkám volt, hogy arra nem volt időm…)
Jézus nem automatikusan gyógyít. Szóba áll Bartimeussal. Megkérdi tőle: mit akarsz. Mit akarunk? Mit tervezünk magunknak, családunknak, gyülekezetünknek? El kell gondolkozzunk ezen. Akarunk-e látni, megújulni, szolgálni, áldást tovább adni?
Mester, hogy lássak. A testi látás óriási ajándék. A szemünk világa. De a lelki hasonlóképpen fontos. (Pál apostol története: ApCsel 9,17. Láss, és teljesedjél be Szentlélekkel!) A Lélektől kapott látásban helyesen képet kapunk önmagunkról és másokról, feladatunkról, szolgálatunkról, életünk céljáról. Különben rosszul tájékozódunk, rossz döntéseket hozunk.
Jézus azt mondja: menj el, a te hited megtartott… Megjött a látása, és követte őt az úton… Jézust akarta látni, benne ismerte fel a világ minden szépségét. Az ő világosságában. (Egy neves galériát későn este látogatott meg egy csoport. Egyik teremben, ahol világhírű festmények voltak kiállítva, a tárlatvezető egy percre lekapcsolta a villanyt. Aztán felgyújtotta, és azt mondta: csak azt akartam bemutatni: hiába ez a sok gyönyörű kép, hiába az önök műértő jártassága, esztétikai műveltsége, ha nincs világosság, azokkal semmit nem érünk el.)
Kövessük Krisztust! Ámen.
1 Jn 3, 23-24 (pünkösd I./du., vázlat)
23 Az ő parancsolata pedig az, hogy higgyünk az ő Fia, Jézus Krisztus nevében, és szeressük egymást, ahogyan erre parancsolatot adott nekünk. Jn 13,34; 15,12.17
24 Aki pedig megtartja az ő parancsolatait, az őbenne marad, és ő is abban; és hogy ő bennünk marad, azt a Lélektől tudjuk meg, akit nekünk adott.
Hadd indítsunk egy kérdéssel: vajon a mi közösségünkben mennyire teljesülnek a pünkösdi feltételek? Így olvassuk az ApCsel 2-ben: „mindnyájan egy akarattal…” Gyülekezetünk töredéke van jelen, híveink jó része nem is tudja, hogy ünnep van. S talán köztünk is, akik eljöttünk, gond van az „egy akarattal”. Annyi minden leköt, megoszt, olyan nehezen adjuk fel egyéni elképzeléseinket, nehezen hangolódunk rá Isten akaratára, hogy ilyen módon egymással is egyet értsünk… A pünkösd egy szép történet marad, amit felidézünk, amire rácsodálkozunk, de nem éljük át az erejét.
Ennek fő oka az, hogy vonakodunk engedelmeskedni. A tanítványok Jézus utasítására maradtak együtt Jeruzsálemben, és várták a Szentlélek eljövetelét. Erőtlenségükben azt, hogy erőt kapjanak. Volt bennük kétely, félelem, de azt tették, amit Uruk mondott. Komolyan vesszük-e azt, hogy Istennek üzenete, terve van velünk, hogy az ő Lelke által irányítani akar minket? Rendeletetésünket akkor tudjuk betölteni, ha készek vagyunk engedelmeskedni.
Az ő parancsolata pedig az… Nem szeretjük, ha parancsolgatnak nekünk. Mi majd eldöntjük, hogy mit tegyünk. A mai ember különösen érzékeny erre. Neki senki ne mondja meg, őt senki ne akarja befolyásolni (miközben mindenki befolyásolja)… Isten parancsolata a javunkat szolgálja. Igénk szerint annak két fő tétele van: 1) hogy higgyünk az ő Fia, Jézus Krisztus nevében. Nem Jézusnak van szüksége erre – hogy hitünk által úgymond nagyobb legyen a hitelessége -, hanem nekünk. Pünkösd érvényesíti (validálja) bennünk mindazt, amit Krisztus tett értünk. Karácsony, nagypéntek, húsvét csodái rajtunk kívül álló események lennének, ha a Szentlélek által nem értenénk meg, hogy mindezek értünk (is) történtek. A hit a Szentlélektől származik, „ki azt a szent evangélium prédikálása által szívünkben felgerjeszti” (HK). A hit nemcsak tudás, hanem bizalom is… Az a belső meggyőződés, hogy senki és semmi el nem szakíthat Isten szeretetétől.
A második tétel így hangzott: és szeressük egymást. A hitnek következményei vannak, vagyis cselekedetekben mutatkozik meg. Elvitatkozhatunk különböző hitkérdéseken, de egy a fontos: úgy higgyünk Isten egyszülött Fia nevében, hogy ua. szeressük egymást. Másként nem is lehet. Minden más út képmutatás és önámítás. Ezért ismétli az ige: ahogyan erre parancsolatot adott nekünk. Nehogy a kettőt megpróbáljuk elválasztani egymástól.
Ha hiszünk Krisztusban, akkor megmutatkoznak az életünkben a Lélek gyümölcsei, amelyek között az első éppen a szeretet. Annak Krisztus szerinti értelmezése. Mert mi könnyen félremagyarázzuk… önzésünk irányába. A hit nem az, amit mi képzelünk Istenről, hanem amit ő képzel rólunk, a szeretet nem az, amit mi tartunk jónak embertársainknak adni, hanem ami Isten mértéke szerint az.
Magunkra vesszük-e az Isten parancsát, vagy úgy gondoljuk: az nem vonatkozik ránk? Vagy mi akarjuk megmondani, hogy mit parancsol(jon) nekünk az Isten. A pünkösdi történetben is vannak kívülállók. Egyesen csúfolódva mondták: édes bortól részegedtek meg.
Az ige szerint Isten parancsainak a megtartása, az engedelmesség a feltétele annak, hogy benne maradjunk… (Ha követjük egy idegenvezető lépéseit, akkor nem szakaduk el tőle). Ha az ő útjait járjuk, akkor Istenben maradunk, és ő bennünk. Hatalmas kijelentés ez! Bennünk van az Isten. Ezt a Lélektől tudjuk meg, akit ő adott nekünk.
Ismerjük az 1 Jn 4, 9-et: Isten elküldte az ő egyszülött Fiát a világra, hogy éljünk általa. És elküldi az ő Szentlelkét is. Megrendítő: Isten saját létét osztja meg velünk, önmagát nekünk adja nekünk. Ha elfogadjuk Krisztust, ha befogadjuk a Szentlelket, akkor Isten közösségében vagyunk. Ez már az örökélet kezdete. Ámen.
Mk 11, 12-14.20-26 (pünkösd II./de.)
12 Másnap pedig, amikor Betániából elindultak, megéhezett,
13 és messziről meglátva egy zöldellő fügefát, odament, hátha talál rajta valamit. De amikor odaért, semmit sem talált rajta, csak levelet, mert nem volt fügeérés ideje.
14 Megszólalt, és ezt mondta a fának: Senki ne egyen rólad gyümölcsöt soha többé! A tanítványai is hallották ezt…
20 Korán reggel, amikor elmentek a fügefa mellett, észrevették, hogy az gyökerestől kiszáradt.
21 Péter visszaemlékezve így szólt hozzá: Mester, nézd, a fügefa, amelyet megátkoztál, kiszáradt.
22 Jézus így válaszolt nekik: Higgyetek Istenben!
23 Bizony mondom nektek, hogy aki azt mondja ennek a hegynek: Emelkedjél fel, és vesd magad a tengerbe! – és nem kételkedik szívében, hanem hiszi, hogy amit mond, az megtörténik, annak megadatik az. Mt 17,20; 1Kor 13,2
24 Ezért mondom nektek: higgyétek, hogy mindazt, amit imádságotokban kértek, megkapjátok, és megadatik nektek.
25 És amikor imádkoztok, bocsássatok meg annak, aki ellen valami panaszotok van, hogy mennyei Atyátok is megbocsássa nektek vétkeiteket.
26 Ha pedig ti nem bocsátotok meg, a ti mennyei Atyátok sem bocsátja meg a vétkeiteket.
Jézus Jeruzsálembe, áldozata helyszínére érkezik... Pünkösd sem szól másról, mint a Krisztus által megszerzett váltságról: azt teszti személyessé számunkra. A Szentlélek a legnagyobb igazságra tanít meg („elvezérel titeket minden igazságra – Jn 16,13), hogy ti. Krisztusban üdvösségünk van.
Mindennek, amit Jézus tesz, kivált földi életének utolsó napjaiban, annak a földi cselekményen túlmutató értelme, üzenete van. Az ő golgotai, megváltó halálával áll összefüggésben. Hallottuk: Jézus megéhezik. A megkísértés történetében ugyanezt olvassuk róla. Jelzés ez: a kísértések, próbatételek ideje ez. Jézus teljesen ember lett értünk, megismerte szükségeinket: éhezett, fázott, szenvedett… Ha mi, akik jelen vagyunk ezen az istentiszteleten, három napja nem ettünk volna, akkor akármilyen szépen prédikálna valaki, az éhségünket nemigen tudná az csillapítani.
Messziről meglátott egy zöldellő fügefát, odament, hátha talál rajta valamit. De amikor odaért, semmit nem talált rajta, csak levelet, mert nem volt fügeérés ideje („ugyanis nem volt a fügék ideje”). Elgondolkoztat ez a megjegyzés. Könnyebben lehetne beszélni a textusról, ha nincs ez a hozzátoldás. Vajon Jézus ott is keres, ahol lehetetlenség találnia? Nem irreális ez az elvárás? Vajon nem tudja (ő, aki példázataiban gyakran hivatkozik növényekre, mint aki nagyon jól ismeri azok természetét), hogy ilyenkor még nem érik a füge?
Ha jobban megfigyeljük, az áll az igében: Jézus valamit keres, és semmit nem talál. Izraelben a fügefa rendszerint kétszer virágzik: ősszel és tavasszal. Az őszi virágok áttelelnek, és a tavasz végére beérnek a gyümölcsök. Jézusnak a páskához közeli időpontban legalább zöld fügét találnia kellett volna (aminek az íze, igaz, elég fanyar). De semmit nem talált. Ez a fügefa – akár az ismert példázatban - terméketlen volt (gyümölcstermés idején még nagyobb csalódást okozott volna egy megéhezett vándornak). Értjük tehát? Még a gyümölcs reményét sem hordozta ez a fa.
Meg kell találnunk a kapcsolópontokat magunkhoz, ha ítéletet hordoz is a felállítandó párhuzam. Vajon bennünk, akik Isten választott gyermekei vagyunk, akiket elpecsételt a keresztségben, akik ismerjük az ő akaratát, ott van-e a békesség, az istenfélelem, a hála gyümölcse, a közösséghez tartozás, az Úrnak való szolgálat áldása? Vajon szavainkkal, tetteinkkel a családban, a munkában, a gyülekezetben bizonyságot teszünk-e az ő kegyelméről? Vagy pedig mintha semmi közünk nem lenne hozzá. Ha a tegnap délután eljött volna Jézus a templomunkban, mit állapított volna meg, látva a három hivatalból és a két kötelességtudatból megjelenő egyháztagot?
Tudom, az idő mindig alkalmatlan, „túl korai”, még ezt vagy azt el kellene intézzünk, földi terveinket kellene előbb megvalósítanunk. A lelki gyümölcstermés idejét mi kitolnánk a végtelenségig: mert annyi elfoglaltságunk, elképzelésünk van, mert… Csakhogy nem áll végtelen idő a rendelkezésünkre. Eltelik az életünk kifogásokkal, miközben nem fogadjuk be azokat az áldásokat, nem adjuk tovább, amiket Isten reánk bízott. Háromszorosan is szomorú ez a helyzet: 1) üres, sekélyes lesz az életünk, 2) nem tudunk igazán hasznára lenni másoknak, környezetünknek, 3) Isten iránti hálánkat sem tudjuk kifejezni. Eltékozolt, csak lombot nevelő élet az ilyen. Talán sikeresnek, mindenben dúskálónak látszik, de üres, értelmetlen. Értjük ennek a mozzanatnak az elsődleges üzenetét: Jézus készül önmagát feláldozni, és közömbösséget, hitetlenséget lát maga körül. És értjük az ige mai intését is: mi, akik annyi mindent kaptunk, annyi mindent ismerünk, sokszor semmit nem tükrözünk ebből vissza.
Senki ne egyen rólad! Ez a kivágással egyenértékű büntetés. Ha nem teremsz, akkor ez legyen külsőképpen is nyilvánvaló, pompás leveleiddel ne ébressz hamis illúziókat az emberekben! Sok cifraságunk, ami most még eltakarja lelki mezítelenségünket, le fog hullani, istentelen életformánk meg fog szűnni. Semmink nem marad… Ha üresen hagyjuk a templomainkat, akkor azok valóban üresen fognak tátongani (nem a „történelem viharai”, hanem hitetlenségünk miatt) házainkkal együtt… A benti valóság kívül is nyilvánvalóvá lesz. Lehull a látszat álarca.
Korán reggel, amikor újból elmentek a fügefa mellett (a fügefa egyébként a keleti világban a termékenység jelképe, valósággal szent fának számított), észrevették, hogy gyökerestől kiszáradt. Az újrahajtás esélye nélkül, figyelmeztető mementóként állt ott… Péter szóba hozza: Mester, nézd, a fügefa, amelyet megátkoztál, kiszáradt. Pedig Jézus nem mondott átkot, csak a terméketlen fügefát látható módon is élettelenné tette. Hogy ne hivalkodjon ok nélkül, hogy ne vezessen félre senkit. Értjük, hogy miért van szükségünk a Lélek megáldó, megújító, gyümölcsöt termő munkájára?! Hogy miért kell kérjük Istent, hogy leplezze le minden képmutatásunkat, és ajándékozzon meg igazi belső tartalommal, hittel, erővel?!
Higgyetek Istenben! Hozzá kell erősen kötődnötök! Belé kell gyökereznetek! Az ő Lelke kell termékennyé tegyen titeket! Ne a világ hamis értékeit, hiábavalóságát kövessétek!
Aki azt mondja e hegynek… Túlzónak érezzük Jézusnak ezt a tanítását. Ez azért túl merész ígéret! Jézus maga sem tett ilyesmit. De Urunk itt a lelkiekről beszél. A fügefa elszáradása sem klimatológiai, vagy botanikai szempontból kell elgondolkoztasson. Az csak szemléltetés volt. Isten óriási lehetőségeket bízott ránk a hit ajándéka, a Szentlélek munkája által. Valóban hegyeket mozdíthatunk magunkban: a megkötözöttség, hitetlenség, közömbösség, szeretetlenség, békétlenség hegyeit. Eltávolíthatjuk az útból, behelyezhetjük azokat a kegyelem tengerébe… Isten ezt a mi hatalmunkba helyezte. Súlyos, sötét bűnökre lehet kiengesztelődést nyerni, nehéz múltat lehet lezárni, és új életet lehet kezdeni, megromlott, mozdíthatatlannak tűnő kapcsolatokat lehet békességben, szeretetben tovább folytatni… Ezt senki más nem teheti meg, csak mi. Isten óriási felelősséget és hatalmat adott nekünk saját életünkkel szemben, és ezáltal mások életével szemen is. ()
Csak kérjétek, és higgyétek: legyen nyitott a szívetek, és tegyétek meg, ami rátok tartozik!
Jézus meg is említi ezek közül az egyik legfontosabbat: bocsássatok meg. Azt hisszük, hogyha haragszunk, akkor az illetőt tartjuk sakkban. Nem, hanem saját magunkat. Saját magunkat kötözzük meg. Saját életünket mérgezzük. Sok nyomorúságunknak, erőtlenségünknek egyik fő oka a neheztelés, a sérelem, a harag… Ha nem tudunk megbocsátani, akkor nem tudunk bocsánatot nyerni. Logikus is: Isten nem tudja megbocsátani nekünk azt, hogy mi nem tudunk megbocsátani. Vagy akár fordítva is: ha nem bocsátunk meg, akkor nem tudjuk elfogadni Isten bocsánatát. (Ha kilépünk a kegyelem napfényére, nem maradhatunk gyűlölködésünk sötét cellájában.) Amíg vannak terhek, amit nem adunk át neki, addig azok megnyomorítják az életünket.
A Szentlélek bölcsességére, alázatára, megtisztító erejére van szükségünk. Krisztus mindent elvégzett… Benne Isten tökéletesen megbocsátott (ő engesztelő áldozat a mi bűneinkért, benne van a mi váltságunk), ezt kell nekünk elfogadnunk.
Megérkeztünk a megváltás nagy témájához: a Szentlélek valóban Krisztus megváltó szeretetével akarja megtölteni a szívünket. Ennek eredménye a megbocsátás, a boldog, békességben járó, hálás élet. Akarjuk-e ezt? Mondjuk szívből: igen, ámen!
Jn 14, 15-19 (pünkösd II./du.)
15 Ha szerettek engem, megtartjátok az én parancsolataimat, 5Móz 6,4-9; 1Jn 2,3; 5,3
16 én pedig kérni fogom az Atyát, és másik Pártfogót ad nektek, hogy veletek legyen mindörökké:
17 az igazság Lelkét, akit a világ nem fogadhat be, mert nem látja őt, nem is ismeri; ti azonban ismeritek őt, mert nálatok lakik, sőt bennetek lesz. 2Jn 1-2
18 Nem hagylak titeket árván, eljövök hozzátok.
19 Még egy kis idő, és a világ többé nem lát engem, de ti megláttok, mert én élek, és ti is élni fogtok.
Az evangélium igazságát, amely Isten örök kegyelméről, Krisztus megváltó munkájáról szól, a Szentlélek hitelesíti, teszi személyessé bennünk. A Szentlélek a megszerzett váltság bizonyosságát tudatosítja, mélyíti el bennünk, és erőt ad a szolgálatra. A mi megvilágosodásunk nem egy belső folyamat, mintegy a mi teljesítményünk, hanem az Isten munkája bennünk. Világosítsd meg elménket – kérjük az énekben.
A Szentlélek (nem a közvetítőként, hanem a „közvetlenítőként”) a Krisztussal való kapcsolatunkat fűzi szorosra, teszi meghatározó belső élménnyé… Ennek a kapcsolatnak az alapja a szeretet. Nem az, hogy mi szerettük őt, hanem az, hogy ő... De erre nekünk is szeretettel kell válaszolni. A délelőtt is hallottuk: nem maradhatunk közömbösek, gyümölcstelenek.
Isten iránti szeretetünk – akár emberi viszonyaikban – nem szavakban nyilvánul meg. Melyik barátunkat szeretjük: azt, aki mindent megígér, aki bizonygatja, hogy a lelkét is nekünk adná, de semmit nem tesz, nem lehet benne megbízni, vagy azt, aki talán nem mond ilyen szép szavakat, de azonnal segítségünkre siet, ha szükségünk van rá… A beszéd néha csak lepel, ami a semmit takarja (akár a fügefa levele).
Ha engem szerettek, megtartjátok az én parancsolataimat. Ha valakihez ragaszkodunk, akkor igyekszünk a kedvében járni, akkor a tetszésére teszünk. Mennyivel inkább így kell legyen ez Krisztussal szemben, aki mindenben a mi javunkat akarja, akinek a parancsai is a mi érdekünket szolgálják. Miről szólnak a Krisztus parancsolatai? Az ő követéséről, a békességről, megbocsátásról, tisztaságról… Valójában küldetésünk beteljesítéséről, áldásai megéléséről, továbbadásáról. Parancsai nem nehezek, mégis miért esik a nehezünkre azok betartása? A bűn miatt, ami más irányba akar vezetni minket. Ami a tönkretételünk árán ígér örömet, érvényesülést nekünk.
Szükségünk van a Lélektől kapott tisztánlátásra és kitartásra… Jézus ezért mondja a tanítványoknak: egy másik Párfogót fogok kérni az Atyától, hogy ha majd test szerint nem leszek veletek, akkor is meg tudjatok maradni követésemben, szeretetemben. A Szentlélek segít minket, hogy a Krisztusban kijelentett, megmutatott istenközelséget (amiről így ír János: szemeinkkel láttunk, kezeinkkel érintettünk) lélekben átélhessük. Hogy a golgotai történés belső igazság legyen. Pál apostolt parafrazálva: mintha Krisztus a szívemben feszíttetett volna meg.
A Párfogó (paraklétosz): közbenjáró, szószóló, vigasztaló. Valójában Isten örök kegyelmébe, Krisztus szeretetébe kapcsol be minket. A Szentlélek ezt közösséget teszi mindennapi realitássá. Nem mulandó ajándék, nem vendég, „ki percre megjelen”, hanem örök barát, aki mindig velünk van. Sem a kórház falai, sem a börtön rácsai, sem a világ közömbössége nem tudja távol tartani tőlünk.
Jézus az igazság Lelkének nevezi, mert Isten igazságát jelenti ki, képviseli, hirdeti és tanítja. Kiválasztásunk, megváltásunk, üdvösségünk, a szeretet győzelmének igazságát. Azt mondja Péter Szafirának (ApCsel 5): miért egyeztetek meg, hogy próbára teszitek az Úrnak Lelkét? Értjük: Istennek nem lehet hazudni. Mi egymásnak kimagyarázzuk leghamisabb dolgainkat is, de a Szentlélek Isten tökéletes igazságával szembesít minket. A világ ezért nem fogadja be, mert nem látja, nem ismeri (Jn 1, 32: láttam a Lelket mint egy galambot őreá szállani). A Lélek látása, ismerete, tapasztalata Krisztushoz kapcsolódik: a Lélek által ismerjük fel Krisztust, Krisztusban ismerjük fel a Szentlelket és az ő tökéletes munkáját. A világ nem ismeri tehát, nem akar tudomást venni róla, saját önző véleménye mellett akar kitartani, saját hamis útjait akarja járni.
Ti azonban ismeritek, mert nálatok lakik, sőt bennetek lesz. Nagy kijelentés ez. Isten Szentlelke bennünk lakik. Hallottuk a tegnap este: azt, hogy Isten bennünk van, a Lélektől tudjuk, akit nekünk adott. A Szentlélek által Isten költözik hozzánk. Krisztus lakik hit által a szívünkben. Látják-e az emberek a bennünk lakó Istent?
Drága ígéret: nem hagylak árván, eljövök tihozzátok. A Szentlélek által Krisztus jelenléte hitbeli, a láthatót meghaladó valóság lesz számunkra. Igaz az ének: velem vándorol utamon Jézus.
Jézus szól arról, hogy lejár testté lételének ideje, újból a mennyei dicsőségbe fog öltözni. Még egy kis idő, és a világ többé nem lát engem, de ti megláttok, mert kapjátok a Lélek erejét, bizonyosságát, és hit által látni fogtok, tapasztaljátok kegyelmemet, megérzitek szeretetemet.
Mert én élek, ti is élni fogtok. Gyönyörű mondat ez. Hitvallásunk summája. Milyen jó, hogy nem nekünk kell azt megfogalmazni: Krisztus mondja ki számunkra! Jézus az ő húsvéti feltámadásával végleg megszerezte az élet győzelmét, amiben minket is részeltet. Áldott legyen az ő neve! Ámen.
Róm 15, 7-13 (pünkösd III.)
7 Ezért fogadjátok be egymást, ahogyan Krisztus is befogadott titeket Isten dicsőségére.
8 Mert azt mondom, hogy Krisztus a zsidóság szolgájává lett Isten igazságáért, hogy megerősítse az atyáknak adott ígéreteket,
9 a népek pedig irgalmáért dicsőítsék Istent, amint meg van írva: „Ezért magasztallak téged a népek között, és nevednek dicséretet éneklek.” Zsolt 18,50
10 Azután ezt is mondja: „Örüljetek, népek, az ő népével együtt.” 5Móz 32,43
11 Majd ismét: „Dicsérjétek az Urat mind, ti népek, dicsőítsék őt mind a nemzetek.” Zsolt 117,1
12 Ézsaiás pedig így szól: „Hajtás sarjad Isai gyökeréből, és népek uralkodójává emelkedik: benne reménykednek a népek.” Ézs 11,10
13 A reménység Istene pedig töltsön be titeket a hitben teljes örömmel és békességgel, hogy bővölködjetek a reménységben a Szentlélek ereje által.
A pünkösd kifejezés 3-szor fordul elő az Újszövetségben. Kétszer az Apostolok cselekedeteiről írt könyvben (ApCsel 2,1 és 20, 16-ban), és az 1 Kor 16,8 verseiben. Mindhárom esetben az ószövetségi pünkösdi ünnepre történik utalás (a Sávuót a törvényadás és az aratás ill. új kenyér ünnepe volt – v.ö. 2Móz 23 /3 Móz 23). Az első keresztyének körében azonban már a Szentlélek kiáradásának ünnepe lett (hivatalosan a 2. századtól).
Pál apostol a rómaiakhoz írt levele utolsó soraiban (ezután már csak terveit ismerteti röviden ill. a köszöntéseket írja le) még egyszer a gyülekezet lelkére köti azt, amit a Krisztusban megváltott, egymásért felelősséget hordozó, a világban szolgáló közösség számára a legfontosabbnak tart.
Fogadjátok be egymást! Az előző versekben olvassuk: legyen egyetértés közöttetek Jézus Krisztus akarata szerint. A kettő szorosan összefügg. A lényeget illetően akkor lehet igazi, őszinte egyetértés közöttünk, ha befogadjuk, elfogadjuk egymást. Ha ítélkezés, gyanakvás, kirekesztés van közöttünk, akkor mindenféle egyetértés csak látszólagos, csak formális. Fordítva is igaz: ha valóban megnyílik a szívünk egymás fele, akkor minden esély megvan arra, hogy egyetértésre jussunk. (Könnyebben kiegyezem azzal, aki tisztel, becsül engem, mint azzal, aki részéről állandóan visszautasítást tapasztalok.)
Az egyetértés nyilván nem egyformaságot jelent. Mégcsak nem is azt, hogy mindenben egy lesz a véleményünk. De van egy közös alap, egy nagy, mindent átfogó közös nevező, az Isten Krisztusban megmutatott kegyelme, ami összeköt, ami harmóniát teremt.
Nem emberi belátás, erőfeszítés eredménye tehát, hanem abból a megrendítő, személyes tapasztalatból származik, hogy Krisztus is befogadott minket… Bevett az ő megváltó közösségébe, beleölelt az ő szeretetébe. Aki nem fogadja be hittestvérét, az nem fogadta el igazán ezt a kegyelmet. Mi szívesen állítunk fel kirekesztő emberi feltételeket (amiket, lehet, éppen bibliai idézetekből szerkesztünk össze): te ezért és azért nem vagy közülünk való. Szerencsére az Istenhez tartozás igazi feltételeit nem mi szabjuk meg. A mentőcsónaknak nincs nemzetisége, politikai hovatartozása. Az egész elkülönülés, ellenségeskedés, kasztokba tagolódás olyan mesterséges dolog, hiszen egyformán születünk, egyformán halunk meg. Mire való tehát ez a háborúsdi?
A pünkösdi történet is az egyetértésről és befogadásról szól. Akkor ott Jeruzsálemben sokan voltak együtt, különböző kultúrából, különböző világképpel, élettapasztalattal, különböző anyagi helyzetből érkezve, sokféle nyelvet beszélve, de az apostolok által hirdetett evangélium (amit ki-ki saját nyelvén hallott), egyformán megérintette őket, és Krisztus követőivé tette. És nem egymás különbözőségét firtatták, hanem összedobbant a szívük a Szentlélek munkája nyomán, amikor átélték azt a nagy kegyelmet, hogy Isten őket Krisztusban egyformán megváltotta, és az üdvösségre hívta el. Megértették, hogy megváltásuk egyetlen garanciája maga Krisztus, és nekik nem kell, nem is lehet mást tenniük, mint benne hinni. Ez a hit egymás mellé állította őket, elkötelezte egymás mellett. (A hitetlenség ezt a felismerést nyomja el bennünk.)
Tudjátok, miért adatott meg nekünk ez a lehetőség, mi célból történt mindez? Igen, a mi javunkra is, de végső soron Isten dicsőségére. A HK 6 kérdése tisztázza: Isten azért teremtette az embert, hogy őt dicsérje és magasztalja. Isten a maga dicsőségére, örömére teremtett minket, és megváltásunk is erre tekint. Isten Krisztusban az ő dicsőségét állította helyre bennünk. Ez ua. a mi életünk kibontakozását is jelenti. Aki magának él, az elvéti az igazi célt, létének kiteljesedését, valódi küldetését. A maga dicsőségét kereső, az abban tetszelgő ember valójában Isten teremtő, megváltó szándékát tagadja meg… és ezt mindig saját kárára műveli. Ami nincs összhangban Isten akaratával, az a romlás bélyegét hordozza magán.
Pál apostol a zsidók és a népek (pogányok) közti eredeti különbségről beszél, amit felszámol, összebékít a Krisztus személye. Ő a zsidóság szolgája lett (alávetette magát a törvénynek), hogy Istennek az ígéreteiben vállal igazságát megerősítse, és kiterjessze a népek (pogányok) felé, mint Isten megszabadító irgalmának képviselője. Ha útjaik különböző irányból érkeznek is, végül találkoznak Krisztusban, aki a nagybetűs Út mindenki számára, és benne érik el az egy, közös célt.
Ezt felismerve mit tehetnek mind a zsidók, mind a népek, mind a választottak, mind a később elhívottak? Dicsőítik az Istent! Az egyetlen lehetséges reakció ez. Uram, milyen csodálatosak a te végzéseid, milyen drága a te kegyelmed, milyen felséges a te dicsőséged, amibe minket is – porszem embereket - felvettél! Magasztallak téged...
Él egy hamis elképzelés bennünk (emberi példákból kiindulva), mégpedig az, hogy Istennek van szüksége a mi dicséretünkre, amivel az ő megelégedését növeljük… Pedig isten magasztalása minket emel fel, minket tesz boldoggá. Örüljetek… Isten azért kéri ezt tőlünk, azért örül, ha dicsérjük őt, mert az minket tesz boldoggá, megelégedetté, nekünk ajándékoz békességet.
A Szentlélek első ajándéka, gyümölcse a szeretet, annak közvetlen következménye az öröm… Képzeljétek el, a sok vallásháború, felekezeti vita helyett az egyháza vezetői és tagjai felismerték volna, és felismernék ezt az igazságot: a lényeg együtt dicsérni az Urat, magasztalni az ő nevét, hálát adni Krisztusért, betelni a Lélek ajándékaival! Akkor együtt örülnénk annak, hogy Isten kegyelmébe fogadott, ahelyett, hogy gyűlölködve egymást próbálnánk a magunk részéről kizárni ebből a kegyelemből.
„Dicsérjétek az Urat mind, ti népek, dicsőítsék őt mind a nemzetek.”Szépen, megindítóan hangzik, de nem megy könnyen. Beidegződéseink, előítéleteink, neveltetésünk, óemberünk miatt. A gonosz befolyása miatt. A Lélek kell segítségünkre siessen.
Ez az igevers minden háború végét jelentené. Kedves oroszok, ukránok, amerikaiak, kínaiak, szerbek és koszovóiak, észak-koreaiak, szudániak, hallottátok? Mert ha elkezdjük Isten szívből dicsérni, akkor letesszük a fegyvert, akkor megértjük, hogy ő arra teremtett, hogy az ő dicsőségére, értsd: az egymás javára, egymást tisztelve, igazságban éljünk. Mert mindaz, amit Isten akarata ellen, egymást elnyomva, elpusztítva szerzünk meg, nem fog boldoggá tenni, csak felfuvalkodottá. Egy nagy hálaadó istentiszteletet kellene szervezni a világon, de itthon, gyülekezetünkben is, ahol megrendült lélekkel kapcsolódunk be mindnyájan Isten örök dicséretébe.
De nemcsak a népekre vonatkozik ez, hanem a személyekre is, családokra is. Milyen jó lenne Isten közös dicsőítésében elfelejteni (félretenni) minden széthúzást, civakodást, ellenségeskedést, neheztelést, haragot, ami megkötöz, megnyomorít. A Legyek ura c. regényben amikor megérkezik a mentő repülő, vakító élességgel lesz világossá a gyerekek számára: értelmetlen volt az ellenségeskedés, pártoskodás, egymás ellen harcolás, egymás gyilkolása, hiszen mindnyájan kiszolgáltatott helyzetben voltak, és igazából ezt a pillanatot várták… De már nem tudtak felhőtlenül örülni a szabadulásnak, mert tönkretették egymás életét.
Egy hajtás sarjad, és minden népek benne reménykednek. Értsük meg: egyetlen reménységünk Krisztus! Mindnyájunk számára. Ha mindannyian benne reménykedünk, akkor nem eshetünk az egymás torkának. Akkor az ó jósága összeköti a szívünket.
Ez fogalmazódik meg az utolsó versben. Ezért választottam mára ezt az igeszakaszt. A reménység Istene töltsön be titeket… Mennyit adunk át? (Egy hadvezér adományokat gyűjtött a felszabadító hadjáratára, győztesen visszatérve a 10-szeresét adta vissza.). Teljes örömmel és békességgel (nem túlélő adagot kapunk, hanem a teljességet), hogy bővelkedjetek a reménységben… Nem az anyagiakban, pénzben, gazdagságban (az is fontos, de nem a legszükségesebb). Van-e reménységünk? Mennyi panasz, vádaskodás, kiábrándultság van közöttünk! A reménység népe kell legyünk! A Szentlélek ereje által, vagyis nem emberi optimizmus, erőlködés ez. Istenben való bizalom, ráhangolódás, hozzá kapcsolódás, következetes engedelmesség. Aki a reménység Istenében hisz, aki Krisztusban váltságot szerzett, és a Szentlélek által megőriz abban az üdvösségre, az a reménység embere lesz. Ámen.
