És Jézus az, aki beszélgetést kezdeményez Péterrel. Ő (hadd mutassunk rá most a másik oldalra is) nagyon jól ismeri lelki hiányainkat is: békétlenségünket, félelmeinket, szorongásainkat, feszültségeinket. Érezzük: erre a dialógusra a tagadó tanítványnak van szüksége igazán. Neki kellene előhozakodni az „üggyel”, bocsánatot kérnie.
Ez – ismerjük be! - olyan nehéz. Jézus megkönnyíti a Péter dolgát. Mennyi tapintat van benne! Csak a harmadik találkozásnál teszi szóvá, és – az utalások alapján valószínűnek látszik – külön beszéli meg vele, valóban négyszemközt.
Milyen nehéz beismerni, és még nehezebb kimondani, megvallani, ha tévedtünk, ha vétkeztünk, ha bántottuk a másikat, gonosz módon rosszat mondtunk róla, önző módon viselkedtünk, igazságtalanok voltunk. Mi nagyon makacsul ragaszkodunk sokszor hazugságból, ferdítésekből felépített énképünkhöz (amit féltve őrzünk, fényezgetünk, amire betegesen érzékenyek vagyunk, amihez nem lehet hozzányúlni). A mai ember legfőbb bálványa éppen saját énje.
Kényszeresen másokról beszélünk (bennük találjuk meg a hibát), a körülményekről, csakhogy magunkról ne kelljen. Pedig addig semmi nem változik, amíg csak másokban keresem mindannak az okát, ami elromlott az életemben. (Persze, sokat árthatnak nekünk mások, de itt elsősorban egyenrangú kapcsolatainkról beszélünk.) Ki az a jelenlevők között, aki úgy érzi, hogy van megvallani valója Krisztus és embertársai, talán éppen családtagjai előtt? Ha nem érezzük így, akkor ez az ige nem nekünk szól. Rólunk, de nem nekünk.
Jézus furcsán hangzó kérdéssel fordul Péterhez: szeretsz-e engem. Ritkán kérdezzük ezt egymástól, még a családban is (nagyszülők szokták unokáiktól). Barátainktól talán soha. Mégis, el tudjuk képzelni, hogy ha valamilyen komoly ügy adódik, ha valaki egy súlyos helyzetben ki kell álljon mellettük, akkor rákérdezünk: testvérem, te szeretsz annyira engem, hogy megtedd ezt értem? Vagy ha éppen mi vagyunk, akik valakiért sokat vállaltunk, áldoztunk, és az illető csalódást okoz nekünk, hátat fordít, akkor talán szemrehányóan megkérdezzük tőle: így szeretsz, ennyit ér a te szereteted?
Nem tudjuk, Jézus milyen hangsúllyal kérdezett. Azt viszont tudjuk, hogy ő nemcsak tanította, hanem meg is bizonyította az ő szeretetét. A legönfeláldozóbb módon, a legmesszebb elmenve. A szeretet a Biblia tanítása szerint nem érzés (csupán), hanem kiállás. Mit szólnánk egy olyan baráthoz, aki mindig kedves, nyájas, aztán amikor szükségünk lenne a segítségére, akkor teljesen elpártol tőlünk. Meg sem ismer. Szép szavaival nem tudunk mit kezdeni.
Szeretsz-e engem? Jézus tanítása alapján ez a kérdés egyenértékű azzal, hogy: szeretnéd-e, ha úgy viszonyulnék hozzád, ahogy te hozzám? Sőt, Jézus itt azt kérdezi: jobban szeretsz-e engem, mint ezek?
Jézus nem versengésre akarja biztatni Pétert (mindig útját vágta az elsőségi vitáknak a tanítványok között), de ez a „jobban” mégis arra utal: igyekeznünk kell a többre. Mindenki úgy kell érezze, hogy ő többet kapott az Úrtól, és ezért jobban kell hozzá ragaszkodnia. (Lelki problémánk az, hogy mi sokszor úgy gondoljuk, hogy kevesebbet kaptunk. Pedig az érzéseink sokszor becsapnak minket. Nem reálisak. Egy édesanya mondta el, hogy egy lányt és egy fiút neveltek fel, ez utóbbi gyerekkorában sokat betegeskedett, sok törődésre volt szüksége, sokat kellett éjszakázni mellette, saját egészsége is megsínylette ezt a nehéz időszakot. Aztán minden rendbe jött, gyerekeiket taníttatták, a fiú egyetemet is végzett… Azonban amikor lányuk férjhez ment és a fiú is megnősült, és kiállították őket, mindkettőnek házat vásároltak, akkor összetört a családi békesség. A fiúk megharagudott, mert úgy érezte, hogy a lánytestvére többet kapott. Évekig jóformán nem is beszélt a szüleivel.) Ne felejtsük: a problémáink jó része bennünk keletkezik, a szívünkben születik meg.
Hogy érezzük, testvéreim: sokat, vagy keveset kaptunk Istentől? Kevesebbet, vagy többet, mint amit megérdemeltünk? Igyekszünk-e őt jobban szeretni?
Péter válasza – egykori hősködésével ellentétben – nagyon alázatos: igen, Uram, te tudod. Nem magára hivatkozik, még szeretete bizonygatásánál sem. Te tudod, hogy ki vagyok, milyen erőtlen, milyen ingatag, de tudod, hogy szeretlek téged. Te tudod, hogyan szeretlek téged.
Jézus azt mondja: legeltesd az én bárányaimat. Azaz mutasd meg irántam való szeretetedet mások fele fordulva, másoknak szolgálva. Krisztus iránti szeretetünket egyedül csak ebben a formában fejezhetjük ki. Ezt nagyon komolyan kell vennünk. Úgy szereted őt, mint embertársaidat, egy cseppel sem jobban, függetlenül attól, hogy milyen szép hitvallásokat hangoztatsz.
Jézus másodszor is kérdez. Simon, Jóna fia. Jézus mindhárom alkalommal utal a Péter előéletére, származására. Emberi múltunk meghatározó földi életünkre nézve, befolyásolja azt is (de nem determinálja), hogy mennyire tudunk szeretni. Aki szeretetszegény, bizalomhiányos környezetben, családban nőtt fel, annak nehezebb ezeket az erényeket gyakorolni. Ezt világosan látnunk kell: másokban, magunkban. Tisztában kell lennünk, számolnunk kell ezzel a ténnyel. De azzal a ténnyel is, hogy Krisztus szeretete, ha nem is törli el, de átírja a régi történeteket. Mindaz, amit átéltünk, befolyásol minket, hatással van ránk, de nem vagyunk a következményeinek kiszolgáltatva. Szembe kell néznünk múltunkkal, azzal, ami minket ért, amit mi követtünk el, és kell kérnünk, hogy Krisztus szeretete formáljon, tisztítson, alakítson. Ne ragadjunk le a réginél, ne hagyjuk, hogy hatalmában tartson, hanem engedjük, hogy Krisztus ereje valóban szabaddá tegyen szívünkben, értelmünkben.
A Jézus kérdése nem általánosan hangzik, hogy ti. van-e szeretet benned, hanem: szeretsz-e engem? A szeretet személyes. Ha Krisztust szeretjük, akkor az áldó módon kihat emberi kapcsolatainkra is. Ez a szeretet megóv az önzéstől, a személyválogatástól. Ha szeretem a Megváltót, akkor az ő megváltottait is.
Jézus harmadszor is kérdez. Nem lehet elégszer kérdezni. Mindennap fel kell tennünk a kérdést magunknak: ma úgy viselkedtem-e embertársaimmal, hogy abban Jézus, megváltó Uram iránti szeretetem nyilvánult meg? Sok mindent másként végeznénk, másként szólnánk oda egymásnak, ha ez mindig a szemünk előtt lenne.
De Jézus harmadszor is megismételt kérdésével Péter esetében utal a háromszori tagadásra. Tőlünk hányszor kellene megkérdezze az Úr, hogy szeretsz-e engem? Hányszor? Péter érti a célzást. Elszomorodik. Nem a Jézus kérdése, hanem saját bűne miatt. Jó nekünk saját bűneink miatt megszomorodni, valóban bánni azt a rosszat, amit elkövettünk. Jaj, mennyit panaszkodunk, jajveszékelünk a mások gonoszsága miatt, és milyen keveset a magunkéi miatt!
Azt feleli Péter: Uram, te mindent tudsz. Rólam is. Ismered gondolatainkat, tetteimet, hamisságomat, gyávaságomat, de azt is tudod, mert ismered szívem erőtlen, de őszinte vágyát is, hogy szeretlek téged. Hogy szereteted megérintett, hogy veled akarok maradni, hűséges akarok lenni hozzád.
Legeltesd a juhaimat! – mondja Jézus. Újabb megbízatás. Szeretetünket – hallottuk – egyedül csak így tudjuk bizonyítani, másrészt a szolgálatot családban, gyülekezetben, munkában, embertársaink között igazán csak krisztusi szeretettel tudjuk végezni. A háromszor megismételt kérdés arra is utal (mert, igaz, Jézus nem Péter botlására, bukására kérdez rá), hogy a bocsánat legyőzte tagadást, a kegyelem a bűnt, az élet a halált. Húsvét után csak az elsőket érdemes követni, szolgálni.
Igénk záradékában Jézus a Péter szolgálatáról és mártíriumáról beszél. Péternek vállalnia kell a szenvedést, az üldözést, a kiszolgáltatottságot is. De Jézus szeretete erőt ad neki mindehhez. Nem arról beszél az Úr, hogy Pétert megölik, kivégzik, hanem arról, hogy megdicsőíti az Istent, és ezáltal az ő élete is megdicsőül.
Nem biztos, hogy könnyű, napfényes úton vezet minket a mi Urunk, de az biztos, hogy kegyelme, szeretete őriz hit által, megáldja munkánkat, és nekünk üdvösséget ajándékoz. Csak kövessük őt! Ámen.
