Az örömüzenetet nem mindig vált ki bennünk örömet. Olykor a megszomorodás útján jutunk el a boldogsághoz.
Amikor az emberek semmibe vesznek, akkor jelent sokat az, hogy Istennek drága vagyok.
Hitünket megélni és – ha kell - meghalni.
Nem hiszek, de engedelmeskedem.
A kegyelem valójában minden pillanatban felfüggesztett ítélet.
Összeelegyítettük Istent a véletlennel.
Nem vagyok hős, csak rettegek a vereségtől.
Az erőszak - a szó etimológiájának ellentmondva – nem igazi, belső erő megnyilvánulása, hanem a félelmet és a gyávaságot a gyengébbek bántásával palástoló beteges reakció.
Az igazi barát az, akiben akkor is megbízhatsz, ha egymás ellenségeivé váltok.
Jézus nagysága az, hogy nemcsak saját isteni hatalmát mutatta meg, hanem a bennünk rejlő isteni erőket is felfedte.
A szeretet az egyetlen magatartásformáló erő.
Az időtlenség igazol majd minket.
Az igazi bölcsesség alázathoz vezet, az alázat bölcsességhez. Ha bölcs akarsz lenni, annak legbiztosabb módja az, ha az alázat útját választod.
Amikor kiengedtek az élet mezőire, önfeledten ficánkoltunk, versengtünk, vadul egymásnak estünk, erősnek, legyőzhetetlennek éreztük magunkat, miénk volt a világ, aztán este, amikor elkezdenek beterelni, visszahőkölve, riadtan csendesedtünk el, rettegő sejtelem kezdett fojtogatni: nagypéntek következik.
Nagyon rátarti vagyok az alázatomra.
Vajon hiteles lelki valutát használok? Mivel fizetek másoknak: gőggel, lenézéssel, durvasággal, vagy hittel, reménnyel, szeretettel?
Az emberek nem az igazat, hanem az erőset, a nyerőt választják. (Úgy gondoljuk, több esélyünk van, ha a keresztre feszített, megcsúfolt igazságnak hátat fordítva a győztes gonoszság mellé állunk.)
A sajnálkozva kilőtt golyó is öl.
„Találd fel magad!” „Nicsak, ez én vagyok!”
Mit ér a példa, ha senki nem látja? Agyonkínzott, nemes méltósággal kiszenvedő, ártatlan áldozatok röhögő martalócok között.
Úrvacsora: erőt kapni a jóra, és örülni, hogy más is erősödik. Az Úr egymás javára táplál.
Miért vonakodunk szóban kimondani azt, amit tetteikkel nyíltan bizonyítunk? Miért beszélünk becsületről, igazságról, jogról, stb., miközben közönséges, kicsinyes, alantas vágyak, indulatok hajtanak minket? Ha már annyira magunk körül forgunk (és érzéketlenek vagyunk másokkal szemben), miért tartjuk mégis fontosnak, hogy másoknak szép képet mutassunk? Miért nem vállaljuk tárgyilagos ridegséggel igazi identitásunkat: hogy ti. lelketlen, gonosz, öntelt emberek vagyunk, akik másokat csak eszköznek tekintünk, a hatalomért, önös érdekeink érvényesüléséért a legnagyobb gaztettől sem riadunk vissza? Miért van szükségük erkölcsi igazolásra, miért igyekszünk nemesnek feltüntetni azt, ami becstelen? Miért nem hirdetjük nyilatkozatainkban is azt, amit tetteinkkel: mi bizony önző célokért harcolunk. A győzelemig… Miért kellene ezt cinizmusnak tartani?
A bűneinkhez való viszonyulásunk is bűnös. Görbe útjainkról nem tudunk egyenesen beszélni.
Nincs olyan igazság, amihez ne lehetne hazugságot kitalálni.
Önmagadhoz mérve értelmezed, kritizálod a másik magatartását.
Nincs gondtalan boldogság, csak a gondok fölött is felragyogó. (Hálás vagyok a napsütésért, sebek gyógyulásáért, könnyek száradásáért.)
Az ellenfeleddé vált embertársad minden kijelentését - az igazakat is – gyanakodva hallgatod, hazugságnak, félrevezetésnek tartod. Minden megnyilvánulásáról gonoszságot, hamis szándékot feltételezel. Nem tud olyan jót tenni, hogy neked ne legyen rossz véleményed arról. Nincs esélye, nincs esélyed.
Nagy dilemma: az isteni szót, az igét nem saját „hárító” megközelítésed szerint kellene hallgatnod és értelmezned, hanem nyitott szívvel, elfogulatlanul, hogy megújíthasson. A megtérés képtelensége ez. Először Isten meg kell változtassa értelmedet, hogy megtérhess.
Nem biztos, hogy a Nobel-díjas meg tudja győzni az analfabétát…
„Úgy érzem magam, mint a bárányfelhő a sötét farkas-fellegek között.”
Miért tanulunk többet a pofonokból, mint a simogatásokból?
Az ördög néha saját maga mögé bújik.
Amikor a hitvány gyalázza az alávalót, nem csatlakozhatsz hozzá… Álnok lélekkel nem lehet „helyére tenni” a gonoszt.
Az igazság és hazugság vitájában kölcsönösen ugyanazok a vádak, ellenérvek hangzanak el. A különbség a lelkekben van. A tiedben is, kedves megfigyelő. Hiszen ha a lelked mélyén a gonoszság fele hajlasz, akkor a hazugság bizonyítékait fogod igaznak, meggyőzőnek, logikusnak, elfogadhatónak találni.
Nem zavar annyira az igazságtalanság (sőt!), és erkölcsileg is simán el tudjuk tűrni, amíg hasznunk van belőle. Csak amikor következményeiben ellenünk fordul, amikor saját bőrünkön kezdjük érezni gonosz uralmát, akkor ébrednek gyorsan aggályok bennünk. Etikánk ilyen elfogult.
Fegyvernyugváskor is harc, versengés van az emberek között. A béke a háborús erők egyensúlya.
A hamisságnak felettébb rossz véleménye van az igazságról.
A bizalom azt jelenti: tudom, hogy a másik szeret, a javamat akarja a „kedvem ellenére” való dolgokkal is, mindent megtesz értem - és mindent képes is megtenni -, amit megtehet.
Amikor belépünk a világba, az kitárul előttünk (), amikor kilépünk belőle, hirtelen minden beszűkül. Magunkba hullunk. Nemlétünkkel egyedül csak az élő Isten képes kezdeni valamit.
A diktátorok – ha csakugyan olyan erős személyiségek - miért érzik szükségét annak, hogy tömegeket kényszerítsenek erőszakkal arra, hogy harcoljanak (vagy szenvedjenek) rögeszméjük megvalósulásért, miért nem vívják ki saját maguk annak győzelmét?
Álszentséggel igazi elismerést akarunk elérni.
Aki önmagát tekinti célnak, az máris megérkezett.
A fizikában egy test állapotának meghatározása a viszonyítási rendszertől függ. Hasonlóképpen a lélek világában is. Saját értelmezése szerint a Sátán is jót akar: „embereket ment”, „szabadságot ajándékoz”…
Aki túl messzire megy, nem jut el a célhoz.
Aki nem tud mit kezdeni magával, az elkezdi másokkal…
A gyenge emberek a hatalomba menekülnek.
Mint a vírust, úgy a bűnt is egyénenként kell a lelkekben elpusztítani. A háborút nem lehet egészében legyőzni: a szívekben kell indulatát kiirtani. Nem a háborút kell megállítani, hanem az embereket. (Nem erővel, sem hatalommal, hanem Isten Lelkével.)
Aki a gyűlölet hullámhosszára hangolódott rá, ahhoz hiába közelítesz szeretettel. Hiába kezded el szeretgetni a sértett, bevadult sorozatgyilkost…
Uram, dicsőséges vagy, még tagadásod is nagyszerű!
Az alázat, a tisztaság – minden látszat ellenére – legyőzhetetlen. Nincs fegyvere ellene a gonosznak. Ezért alkalmaz vele szemben gyakran – beismerve tehetetlenségét – fizikai erőszakot.
A végtelen jóság körében hogyan születhetett meg a gonosz? Az Egyszülött Fiúval szembeni - alaptalan – irigység miatt? Azóta is minden rossz kiindulópontja ez az érzés/gondolat. Legtöbb bajunk a másikkal van. Ha csak magunkban lennénk, tárgytalan lenne gyűlölködésről, versengésről, vitáról, képmutatásról, kegyetlenkedésről beszélni. Talán mernénk – önmagunk előtt - jók lenni, nem szégyellnénk gyengeségünket, nem kellene erősnek mutatkoznunk. Az élet a dualitással (a szingularitás felbomlásával) bonyolódott el…
A teremtett világ – és benne az ember - jó volt (az isteni mérték szerint is), ugyanakkor magában hordozta – az embernek ajándékozott szabad döntés miatt – a rossz választásának lehetőségét. Az ember, akit a sátáni kétszínűség (v.ö. a kígyó kétéltű) megtévesztett, ez utóbbit találta „kívánatosnak”… A hazugság meghasonlást kelt a szavak egyértelműségében. Nem tudod, hogy mit és kinek higgyél. Ugyanazok a szavak jelenthetnek igazat és hamisat is. A hazugságot nem lehet „önmagában” megcáfolni, csak az igazsághoz ragaszkodva.
Isten, hogy az irigység valótlanságát megmutassa, éppen Egyszülöttjét – a féltékenység célszemélyét – áldozta fel. Halála halálos döfés a gonoszság minden fondorlatosságán.
Ha látnánk a végét, a következményét, (talán) akkor sem tántorodnánk el gonosz szándékainktól. Beleszeretünk saját mocskos, erőszakos utunkba, mert mi törtük magunknak, mi gázoltunk végig rajta. Az én gazságom drágább nekem (mert az enyém), mint a mások igazsága. A belátás, a bűnbánat lehetetlenségéről beszélünk… Mit tudnék tenni? Térdre esve, töredelmesen, sírva beismerem tévedésemet Isten és önmagam előtt? Szinte képtelenség. Ilyen csak a Bibliában van, vagy egzaltált emberek élettörténetében. Pedig ez a békesség, a megtisztulás, a kiengesztelődés feltétele… Hagyd ott magad, és gyere, kövess engem!
Az emberek nem az erkölcsi, hanem a fizikai rossztól félnek.
A nulla információt kibocsátó rendszerről is van információnk: az, hogy nem érkezik belőle semmiféle információ. Ilyen módon a halál - empirikusan nézve - egybites állapot.
A nagyon sok és a végtelen közt végtelen a különbség.
Az ember akkor támad a legvehemensebben, ha saját hibáit kell védenie.
Élet nélkül nem lehet élni.
Nehogy Góliátot sajnálnád!
A csaló megcsalása még nem igazságszolgáltatás.
Ha egy gyermek mellébeszél, azt hazugságnak nevezzük, ha egy politikus műveli ezt – pedig ez utóbbi tettének sokkal súlyosabb következményei vannak -, akkor diplomáciáról beszélünk.
A zsarnok bennünk lakik… A kérdés arra egyszerűsíthető le, hogy ha hatalmad lenne rá, sőt azt is el tudnád intézni, hogy soha ne derüljön ki, amit elkövettél: eltennéd-e láb alól a szomszédod idegeidre menő kutyáját, összetörnéd-e nagyképű, pökhendi kollégád autóját, megleckéztetnéd-e az arrogáns hivatalnokot (nemcsak hirtelen fellobbanásból, hanem mindig, amikor „úgy érzed”), stb. Érted, itt kezdődik a diktatúra, amihez - lehetsz akár hívő, kegyeskedő ember – te is hozzájárulsz.
A gondolat kvantumjelenség… Csak ami bejön, bevillan, az válik gondolattá, a többi vibráló lehetőség marad.
Ha van egy titokzatos személy, aki elkísér minden utamon, segít, megvéd, de én nem tudok róla, akkor nem vonom be a velem történtek értelmezésébe… Nem számolok vele, pedig a legnagyobb mértékben számíthatok rá.
Ahol megfigyeled, ott van. Ahol keresed, ott fogod megtalálni.
„Kételkedésem is veled kapcsol össze, Uram.”
A bűneset tkp. hűtlenség.
Nem találtok meg: gyermekkoromba menekülök.
Minél inkább törpelelkű valaki, annál inkább megjátssza az óriást, ha hatalomhoz jut. A magas polcra kerülők a legapróbb bántást sem tűrik (betegesen kicsinyesek és önérzetesek). Ha valaki arra vetemedne, hogy nyilvánosság előtt pofon üssön egy diktátort, akkor az olyan felháborító sértésnek tartaná ezt a (nyilvánvalóan barátságtalan) - gesztust, hogy az elkövetőt - szegény fejét –menthetetlenül kivégeztetné. Ám ha ugyanez a zsarnok valamelyik alattvalóját – csak azért, mert nem rokonszenves a képe - évekre börtönbe zárná, ahol naponta megkínoznák, sanyargatnák, a legnagyobb szenvedéseknek vetnék alá, szemében ez említésre sem méltó piti ügy lenne csupán.
Kain gyilkos támadása óta zsigereinkben van a gyanakvás. Akkor fejlődhetett ki bennünk a bizalmatlanság génje. Egy eset mindenkire rávetíti az árnyékát... Ha szembejön velünk egy ismeretlen, nem feltétlenül a jóakaratú barátot látjuk meg benne.
A teremtés megismétlődése bennünk: a semmiből Isten jó gondolatokat tud előhívni.
Az „egy” már régóta darabokra hullt – a darabokból pedig megszerzünk egyet-egyet, és egésznek hisszük.
Saját törvényeink védelmét élvezve csak magunkat tartjuk szentnek és sérthetetlennek… Minden gond nélkül kicsúfolunk, becsapunk, megcsalunk másokat, és nem gondoljuk, hogy ezzel megcsorbulna a mi emberi integritásunk.
Annak függvényében, hogy a kivégzéskor melyik oldalon állsz, az egy bagatell „hivatali” ügy számodra, vagy élet-halál iszonyatos, fuldokló tusája.
A bennünk levő határok a döntők. Az tudniillik, hogy ha felfüggesztődnek a külső korlátozások, meddig megyünk el, mit engedünk meg magunknak.
A vetélytársát kinyíró féltékeny szerető, az ártatlan embereket túszul ejtő, megkínzó, legyilkoló terrorista, a betegelméjű, volt munkatársait sértődésből agyonlövő kirúgott alkalmazott csak annyiban különböznek egy diktátortól, hogy a felsoroltak nem valamely nagyhatalom vezetői.
Mindig felháborít, pedig így működik a világ: a legelvetemültebb gazemberek is igazságról, jogról, méltányosságról, értékek védelemről, segítő hozzáállásról, jóindulatról, bizalomról, fejlődésről, jólétről beszélnek. Szemrebbenés nélkül. Legaljasabb, legönzőbb terveiket is világmegváltó buzgólkodásnak állítják be, az ellentmondani merészelőket – legyenek bár a legtisztességesebb, legártatlanabb emberek – gonosz, ördögi, kiirtanivaló ellenségként tüntetik fel. A szavakkal – megtévesztő módon - minden rendben van. Az igazságról beszélnek, amit te szívednek is kedves, amiért te is síkra szállsz. Csak a mögötte levő (rejtve maradó, tudatosan titkolt) szándékkal, lelkülettel van baj. Kérdezed: vajon ők komolyan gondolják-e, amit mondanak? (Lehet, hogy egy beteg, torz világkép él bennünk?) Nem valószínű, de az biztos: tőled megkövetelik, hogy halálosan komolyan vegyed.
Nem kételkedik a hazugság győzelmében.
A vezér vezérszavakban beszél. Minden gyanús neki, ami nincs a hatalma alatt.
Örülök, hogy Isten ilyennek teremtett, és annak is, hogy szüntelen dolgozik azon, hogy megváltoztasson.
A büntetett - bűntelen.
Uram, üdvösségemet ne bízd a hitemre, tedd egyedül a te kegyelmedtől függővé!
A szavakból nem ismerjük meg az igazságot. Lehet, hogy nem is a szavakat érted félre, hanem az igazságot.
Ha hazug lélekkel beszélek az igazságról, a hamisság gyanújába keverem azt.
Ha gonosz a szemed, a jót is rossznak látod…
A tévedés, a véletlen sok érdekességet produkál, ha jelen van valaki, aki mindezt észrevételezi.
Még arra is képes, hogy megöljön, csakhogy szeressed.
Az emberek, akik ítélkezned feletted, kisujjukat sem mozdítják az általuk rád szabott ítélet könnyebbé tételéért.
Jobb menet közben elbukni, mint hamis célhoz érkezni.
Könnyebb megszabadulni, mint szabadságban élni.
Az evolúció rendben van az Isten szemszögéből is. Sőt, kizárólag úgy van rendben.
Vigyázz, ne az (emberi) törvények magyarázzák erkölcsi meggyőződésedet, hanem erkölcsi meggyőződésed értelmezze a törvényt.
Ha valakiről meghallod, hogy ellened áskálódik, és példaszerűen bosszút állsz rajta, aztán kiderül, hogy hamis hír volt az egész, ettől még nem a magad elítélésén fogsz fáradozni (esetleg bántásod jóvátételén), hanem azon, hogy – minden áron mentve becsületedet - gonosz tettedet igazoló, terhelő vádakat gyűjts a másik ellen (megnyugtatlak: fogsz találni).
A legtöbb harc oka: önmagunk védelme (valós vagy képzelt támadások ellen).
„Ha az eszem el is kalandozik, a szívemet őrizd meg hűségben, Uram!”
Ha haragunk „tárgyát veszíti”, indulataink úgyis fenntartják azt.
Ne engedd, hogy saját történeted mellékszereplője légy!
Egyetlen szeretnivaló van bennem: a te szereteted.
Nem azért teremtette Isten a természeti törvényeket, hogy azokat önkényesen áthágja.
Nem kell feltétlenül ismernünk Isten stratégiáit: követnünk kell azokat.
A sokszori bukás legnagyobb veszélye: már nem látjuk értelmét feltápászkodni.
Lehet, hogy a „probléma” csak neked okoz gondot.
A bűn, a nyomában járó pusztulás kihatott a menny zavartalan harmóniájára is. Isten megkérdezte a mennyei seregek előtt: ki megy el nekünk a halálos útra tért embert megmenteni… A könyörületre indulás mély, mennyei csendjében az egyszülött Fiú, az Ige szólalt meg: én elmegyek. A megváltásunkat örök tanácsában elrendelő Atya arcát könnyek lepték el.
A fájdalom a leghatékonyabb tanítómester.
Van, aki kudarcait is sikernek állítja be.
Biológia vágyaink életfontosságúak, az egónk vágyai nem.
Puha ruhákba öltözött, a gentleman szerepében tetszelgő vezetők, akik egy mozdulatukkal sem sértenék meg a protokolláris szabályokat, milyen otromba, tapintatlan, tolakodó, pimasz, brutális módon másznak bele a magánéletedbe: elszakítanak családodtól, megfosztanak jogaidtól, háborúba küldenek…
Többet gondolni Istenről, kevesebbet magunkról.
Bosszanthat, hogy a kegyelem az ellenségedre is kiterjed, hogy a gravitáció nemcsak az ő, hanem a te esésedet is okozza.
Csak a látszatot látom.
Teljes bizalommal vagyok a hit ajándékozója iránt, de teljes fenntartással a megajándékozottakkal szemben.
Meghal valaki: a pap sajnálkozik, hogy nemigen járt templomba, ui. több lelki ajándékot kaphatott volna, a bankár azt fájlalja, hogy az illető nem gyűjtött elég pénzt, mert gazdagabb lehetett volna, a ruhagyáros azon bánkódik, hogy nem adott eleget magára, hiszen sokkal elegánsabban öltözhetett volna…
Ha bevállalod a halált, itt a földön nem kell félned semmitől.
Megadod-e Istennek azt a jogot, hogy felebarátod által szóljon hozzád?
(Ha nem, üres szöveg a hited…)
Ne kérd számon az emberek hitét! Amit a lelkünk mélyén sejtünk, az (sokszor) nagyon felületi jelenség.
Ha minden bűnünkért ténylegesen áldozatot kellene bemutatnunk, anyagilag is megérné jónak lenni.
Az emberé a munka, Istené az áldás, de fordítva is igaz: Istené a munka, az emberé az áldás.
Nem elég, hogy mint vágó juhokat – emberszámba se véve őket - a biztos és értelmetlen halálba küldték őket (egy őrült világhódító eszelős nagyravágyása miatt), hanem még halálukban is galád, ördögi érdekeiknek rendelik alá, hősi kultuszukból is hasznot húznak…
Higgy a jóban, ha csak egyetlen egyszer tapasztaltad is: a rossz baleset, kisiklás…
Lelketlen embert már láttam, testetlent még nem.
Azért nehéz az igazságot felismerni, mert a szenttől a tömeggyilkosig mindenki rá hivatkozik.
Egy útlezárás nem a megállásról szól, inkább biztos jelzés arra nézve, hogy „hogyan tovább”.
A kegyelem mértékéhez (mérték nélküliségéhez) képest soha nem tudunk túl sokat kérni.