2023/1
Ő pedig igazolni akarván magát…(Lk 10,29). Abban a kényszerhelyzetben vagy: rossz döntéseidet is úgy kell beállítanod, hogy azok voltak (egyedül) a helyesek. Ha felindulásodban, zavaros sérelmeid nyomásának engedve szakítanál leghűségesebb barátoddal, utólag azt kellene bizonygatnod: meg kellett lépned ezt. Képtelenek vagyunk önmagunk ellen állást foglalni. (A bűnbánat próbálkozás erre nézve.)
Hol született Jézus Krisztus? - hangzik a kérdés. Bergenyében - feleli az egyik kisgyerek. Válaszában legnagyobb reménységünknek ad hangot.
A mások gonoszsága nem menti fel a tiedet.
Tudatosan, és öntudatlanul is hinni.
A soha valóra nem vált, az elveszített, eljátszott lehetőség nem lehet hivatkozási alap.
A nyúl hősiessége mást jelent, mint az oroszláné…
Volt egy vitám a nevemről elhagyott ékezet miatt. Mit számít, nem oszt, nem szoroz, hangzott a hivatalos vélemény. De, érveltem, akkor más dátumot is lehet írni az igazolásra, vagy egy másik településnevet feltüntetni. Akár a dokumentum tartalmán is változtatni lehet… Egy kicsit feladunk az igazságból, összeomlik a világ.
Azt akarni, ami történik veled, annak örülni, amit elértél – ez a bölcsesség.
A tized definíciója: annak tízszereséből élsz, amit Istennek adsz.
Csak a szabad ember képes megváltozni - gondolkodásában, magatartásában.
Minél megterheltebb vagy, annál nehezebben tudod letenni belső terheidet (sebeid, fájdalmaid, sérelmeid batyuját).
A tökéletlen eszköz néha rosszabb, mintha semmid sem volna.
Szeretünk abban a körben mozogni, ahol nekünk van igazunk. Ez gyakran a mi koponyánk kerületét jelenti.
Sokszor az rendelkezik igazi tisztánlátással, aki csak ködöt és homályt lát, és nem hazudik fényes távlatokat, felvilágló jeleket.
Az öröm a szomorúságban, a fény a sötétségben mutatkozik meg igazán.
Két fiatalember beszél a város híres bírójáról. Nagylelkű ember, vajszíve van, mondja az egyik. Keménykezű, szigorú, kérlelhetetlen alak, állítja a másik. Az első árván felnőtt gyerek volt, akit a bíró felkarolt. A másik egy betörő, akit börtönre ítélt.
Az igazság csak hajthatatlan lehet: Isten nem ismer kompromisszumot sem az ítéletben, sem a kegyelemben. Ítélete - el nem fogadott kegyelem, kegyelme - elégtételt nyert ítélet. Ítéletében is kegyelmes, kegyelmében is igazságos. Nem hihetsz a kegyelemben, ha nem hiszel az ítéletben.
Meg kell ölnöd rögeszméidet ahhoz, hogy élhess.
Az a legbátrabb, aki szembe mer szállni önmagával. A megtérés - önmagad feladása és megtalálása.
Ha Isten melléd áll, megfordulnak az égtájak, megváltoznak a dimenziók: a rossz (bizonytalan) úton is a jó (biztos) célba érkezel.
Csak a lélekben igazán nagyok mernek kicsik (alázatosak) lenni, és a lélekben kicsik (kicsinyesek) mernek skrupulus nélkül nagyokként viselkedni.
Konkrét bűneink takargatásának egyik legrafináltabb (legördögibb) módja: általános bűnösségünk fennen hangoztatása.
A 180 %-os fordulat nagyobb, mint a 360 %-os.
Istennél a semminek is van esélye. Ő a nullából is ki tud hozni valamit.
Azt is elfelejted, hogy felejtesz.
Bűneidben, a felelősség hárításában, mások hibáztatásában van egy kitartó cinkostársad: te magad.
Ha Michelangelo egyik szobrát kalapáccsal darabokra törné valaki, felháborodna az egész világ: az elkövetőt aljas, otromba, lelketlen senkiházinak tartanánk. Azt azonban, hogy valakik Isten legdrágább, legbecsesebb alkotásait – az embereket – bombákkal, különböző fegyverekkel véres cafatokká roncsolják, természetesnek vesszük.
Mit szeretsz? „Önzeni”, gyűlölni, nagyra vágyni? Vagy szeretsz jó lenni, segíteni, szeretni? És mi van, ha valaki természetéből adódóan nem szeret? Tanulható-e ez? Megtanulja-e a tigris, hogy a kis bárányt féltőn, gyöngéden védelmezze?
Ha az ok nem is igaz, annak következménye még bőven az lehet.
Nemzeted bűneiről beszélhetsz, a pártodéról nem?
Elgondolkodtató, hogy senki nem gondolkodik el… Nem igaz, hogy nem vagyunk hajlandók véleményünket megváltoztatni. De magunkat – önmaguk iránti elfogultságunkat - nem.
A bántalmazó nem szereti - ha bánja is tettét -, ha az áldozata szüntelenül felemlegeti azt, amit elkövetett. Rehabilitálódni, túljutni, szabadulni akar. Gyógyulnia, szabadulnia kell a sértett félnek is. Szerencsés eset az, ha az elengedés kölcsönös. (Gonosz cselekedetem ilyen módon részben függővé tesz attól a személytől, akinek fájdalmat szereztem.) Ez nem azt jelenti, hogy „elfelejthetem” azt, amit tettem. A megbánt, (magamnak is) megbocsátott bűn olyan, mint a behegedt seb: érzékeny, mégis arról tanúskodik, hogy a bajjal, amit magam okoztam másoknak (és magamnak), sikeresen megküzdöttem. Egy stigma, ami figyelmeztet. Amit felvállalok. És nem egy belső tályog, ami mérgezi az életemet, és állandóan ingerültté tesz másokkal szemben. Érdemes-e ezt a „lelkizős” utat járni? Sokkal macerásabb és nehezebb, mint az elfojtásé, a tagadásé. Ez utóbbi egyszerűbbnek, férfiasabbnak tűnik (nem bíbelődni a lelkiismerettel, kemény léptekkel továbbmenni, nem érzékenykedni), csak sokkal rombolóbb. És embertelenebb.
Amíg nem teszed le, vinni fogod.
Krisztusban vagyunk szabadok. Az ő rajtunk való uralkodása felszabadít. „Bejárnak és kijárnak, és legelőt találnak” (Jn 10,9). Benne minden a mienk. Nélküle megkötözöttségben és szolgaságban élünk, ha az egész világot birtokoljuk is.
A csend a lap, amire a szó üzenete íródik.
Nem kell feltétlenül ellenségemnek tekintenem a kísértést, a nehézséget… Ezek ösztönzőim, keménykezű, de jószándékú barátaim az üdvösség útján.
Korrupció az is, ha kötelességed teljesítését jóindulatú, hálára kötelező gesztusként tünteted fel.
Az első (kiprovokált) visszaütéstől kezdve jogos önvédelemről beszélsz.
Egyetlen áldozat is eggyel több a kelleténél.
Az igazság szenvedélye: lelkendező örömmel (vagy mély, őszinte megbánással) felkeresni vetélytársaidat, haragosaidat, és áttüzesedett hangon közölni velük: kiderült, tévedtem, igazatok volt.
Melyik (igaz) bíró képes egy igazságos pert lefolytatni önmaga ellen?
Miért várjuk el – úgy általában - a bűnbánatot az emberektől? Hiszen tudjuk: a bénító önmarcangolástól, akár a kudarcélménytől, egyszer (minél előbb) meg kell szabadulni. Minél hamarabb felmenti magát valaki a belső vád alól, minél kevesebbet foglalkozik vele, annál könnyebb tovább lépnie. Miért várjuk el mégis a bűnbánatot az emberektől? Igazságérzetünk sarkall erre? Nekünk van szükségünk rá (mert az elkövetőnek – látszólag – nincsen)? Az áldozatokért aggódunk (néha nehéz megmondani, ki is az áldozat)? A világ erkölcsi rendjét féltjük? Vagy attól tartunk, hogy a bűn beismerése nélkül a gonoszság gátlástalan ámokfutásba, diadalmenetbe kezd?
Elvárjuk-e magunktól is a bűnbánatot (így egészen másként hangzik)? Félünk-e attól, hogy a bűn elharapódzik bennünk? Tetteinket mérlegelve (ha egyáltalán eljutunk idáig) gondolunk-e a jogosságra, méltányosságra, lelkiismeretre, belső békességre? Arra, hogy a le nem tett terhet cipelni kell, míg bele nem rokkan a lelkünk? Hogy mégiscsak jó szembenézni hibáinkkal, tévedéseikkel, akár másoktól is elfogadni az intést (nem a kioktatást), és nem szerencsés mindenféle belső megalkuvás, külső kimagyarázkodás árán megőrizni látszólagos igazunkat, mert görbe indulatokkal nem lehet egyenesen járni… Megnyerjük a csatát: sikerül mindent szétvernünk magunk körül.
Hova vezet bűneink, kudarcaink beismerése, az „egész életemet elrontottam” vallomása? Ebben nem lehet sokáig megállni, elidőzni, kitartani. El kell mozdulnunk valamerre. Mi lesz a motivációnk a továbblépéshez? A jóvátétel, az újat kezdés eltökélt elhatározása, vagy az „úgyis megmutatom” konok vágya, a „gonosz és kemény fogok maradni ” sötét szándéka, a „csakazértis igazam lesz” irreális csökönyössége?
Gondolataink segítségével kellene saját gondolatainkon túllépjünk. Képtelenség.
Emberi oldalról megközelítve az „abszolút igazság” is torzul. Ha az evangéliumot, amit igaznak, Krisztus szeretete és áldozata által megpecsételtnek tartunk, egy öntelt, felfuvalkodott, magát bűntelennek vagy másoknál többre tartó ember hallgatja, akkor éles, rosszalló, vagy éppen lekezelő kritikát is megfogalmazhat azzal kapcsolatban. És ez így (az igazsághoz mérve természetellenesen) természetes.
A rögeszméink nem kell megfeleljenek a valóságnak. Sőt, éppen ez a feszültség tartja életben őket.
Egy elméletbe minden belefér, még az is, ami homlokegyenest ellentmond annak. Pl. ha valaki „megvilágosodik”, és „rádöbben az emberi élet nagy titkára”, hogy mi tkp. „fénylények” vagyunk, akiknek fénnyel kell táplálkozni, éhen halása pillanatában sem
a megismert (belé sulykolt) elméletet vonja kétségbe, hanem a kompromittálódott „világtudatot”, az embereket félrevezető egyházat, a szabadkőművesek mesterkedéseit
fogja kárhoztatni.
A személy érdekel – nem az elvei.
Elhagyja apját, anyját. Krisztus teste öltése, halála. Lelki jegyesség.
Meghallani a csendet a kiáltásban, észrevenni a kegyelmet a bűnben, a jót a rosszban, de nem szétválasztani (elkülöníteni) őket.
A romlás, az összeomlás a világ esélye - a kegyelemre.
A valóság és fikció között ég és föld a különbség, de a róluk alkotott elképzelések teljesen egybeeshetnek.
A másokról szóló kritikád sok mindent elárul, de abszolút semmit sem garantál veled kapcsolatban.
Jézus nem azt kérdezi, hogy mennyid van, hanem azt: mennyid nincs. Nem azt kérdezi: mennyit gyűjtöttél, hanem azt: mennyit adtál. A hit ajándékának elfogadásához nem arra a tudásra van szükséged, amivel rendelkezel, hanem arra, amivel nem.
Szó hang nélkül.
Saját kritériumrendszerünkben mozgunk, a saját meggyőződésünk szerinti „jót” tesszük. A Biblia ezért beszél a „hit szabályáról”.
Arra sincs erőm, hogy segítséget kérjek…
Az igazságot nem kimondani próbálom, hanem megszólaltatni…
Minél jobban elhanyagoljuk a közösséget, annál több baj lesz az egyénnel.
(Az egészséges közösség gyógyít – azért van annyi problémás ember.)
A makacs embert nem figyelmeztesd hibáira, még csak azért is kitart azokban, de ha nem szólsz, talán véletlenül elhagy belőlük néhányat.
Akármennyi gyászjelentést olvasol, nem fogod jobban megérteni a halál titkát.
Az élet célja nem az öröm: az öröm célja az élet.
Amíg nem jártad meg a poklot, képtelen vagy felfogni, hogy milyen szenvedésektől mentett meg Krisztus (És 53). Ha valaki elmegy helyetted a haláltáborba, valójában nem tudod, hogy mitől kímélt meg.
Leggonoszabb indulatainkat is szalonképessé tudjuk tenni „illedelmes”, „intelligens” megnyilatkozásainkkal.
Lelki szemeinkkel kb. annyit látunk belső arcunkból, mint a testiekkel a külsőből. Látod mit csináltál, szólt rám édesanyám a testvéremre mutatva, aki véres arccal hüppögött az ölében, miután ellöktem. Valójában láttam, de nem sokat éreztem a fájdalmából. Sőt, szankcionáló magatartásomat egészen jogosnak tartottam. „Úgy kell neki!”, gondoltam, „miért árulkodott?”. Valójában felmentettem magam, elhatárolódtam tetteim következményétől…
„Egész életünk a bűnnel való harc”. Ez igaz, de a kérdés az: bűneid mellett vagy ellen csatázol? Mentegeted őket (akár azt is bebizonyítva, hogy nem léteznek), vagy szembeszállsz velük?
Ha nem is tartod tiszteletben, mégis Isten játékszabályai érvényesülnek.
Ha egy 20 évesen elkövetett bűntetted miatt 30 éves korodban meg kellene halnod, de valaki magára vállalja a büntetésed, mit fogsz érezni harmincadik születésnapodon? Talán semmit…
Ha nem tudatosítod, teljesen elsikkad… Nem a tudatod teremti a valóságot, de az tudatod révén válik számodra valósággá…
Add, Uram, hogy ne a földiek miatt aggódjam, hanem a mennyeieknek örüljek!
„Azért válok, mert belátom: kibírhatatlan vagyok. Kímélni akarom a családomat.”
A hazugságaink néha igaz vágyainkról árulkodnak.
Előfordul: szabadulási stratégiáink foglyai leszünk.
Aki karddal hadonászik, az könnyen célponttá válik. A magamban (magammal) zajló harcban sok sebet szereztem.
A halált élőként, az életet halottként képtelen vagy elképzelni.
Ha belelovalod magad egy hazugságba, a megszólaló igazságot a legaljasabb támadásnak fogod tartani.
Valaki azt mondta: csak akkor jövök templomba, ha valamilyen családi eseményen kell részt vennem. De mindig családi esemény van: mennyei Atyánkról, testvéreinkről van szó.
Tőled kaptam szavaimat, amivel hozzád kiáltok.
Az igazi világosságot nem fizikailag érzékeled.
Saját lelkiismeretedet is tekintheted ellenségnek.
Ami jó volt az életemben: a te közbelépéseid, Uram.
Az összeszorított ajkak is hazudhatnak.
Az örökkévalóságról is lehet röviden beszélni.
A sötétség felfüggeszt, megszüntet minden szépséget.
Hatalmi helyzeted, szabadságod mutatja meg igazi gyengéidet.
Haragod ne szél legyen számodra, ami hajt, hanem ellenszél, amivel meg kell küzdened.
Amire rá van hangolva a szívem, azt hallom meg.
A Sátán annak örül, ha gyermekei bántják, gyilkolják egymást.
A szakemberek túl sok mindent tudnak ahhoz, hogy nehéznek és bonyolultnak lássanak egy problémát, amit egy egyszerű lépés közelebb vihet a megoldáshoz. Olykor belebonyolódunk az igazság komplex témájának fejtegetésébe, amikor a szeretet egyszerű, együgyű gesztusát kellene megtennünk.
Igazságérzetünknek néha az igazságtalanság okoz elégtételt...
Igazságtalanságaink személyes variációink az igazság nagy témájára.
A fölényes, ironikus magatartás nem feltétlenül a mindentudó bölcsesség jele… Lehet, hogy csak egy örökölt státusz, egy átvett elmélet biztosította hamis emelkedettség.
A „de” kemény kötőszó. Vagy keménynyakúságod, vagy kemény jellemed szava. „Úgy igaz, de én akkor is azt tartom”, vagy: „bár sok igazságtalanságot tapasztalok, de én mindenáron megmaradok az igazság mellett.”
Lenézzük az anyagiakban kicsinyes, fukar embereket, de lelkileg ugyanúgy nem tudunk nagyvonalúak lenni.
Miért van szükségünk mások elismerésére? Miért érzi magát szerencsétlennek egy költő, aki zseniális verseket ír, de kortársai nem értik meg? Verseinek örül, vagy a mások csodálatának?
Húsvétkor jobban hiszünk a feltámadásban.
A rosszban is Isten jóságát keresem…
Az altató lenyugtat, de aludni neked kell.
Silány tanító az, akit nem lehet tanítani.
A gonoszt nem tudod logikával meggyőzni: jobb érvei vannak.
Akárhány érvvel támasztod alá a hazugságot, nem lesz igazság belőle.
Mi lenne a világgal, ha a törvény betartása az emberek lelkiismeretére lenne bízva? Nos, ezt próbáljuk az egyházban.
Ha meghal egy tömeggyilkos, mi lesz bűneivel? A holttestében semmi sem mutatható ki.
Engedetlenségedben is Isten feltételei teljesülnek… A létét cáfolni látszó tapasztalat is Istentől van.
A gyümölcstermés virághullással jár.
A pusztítás ösztöne primitív marad, akármennyire “szofisztikált” is lett a gyilkolás technikája.
Erős akarat kell ahhoz, mondod, hogy ne nyúlj italhoz, droghoz, de ezt az erős akaratot helyettesíti egy ócska lakat, amivel bezárnak egy szobába.
Nem az érdekel, hogy igazságosságod elveit hogyan kéred számon másokon, hanem az, hogy miként alkalmazod azokat magadra.
Élettörténet: az Úr biztos kézzel irányította kételkedő értelmemet, remegő kezeimet, ingadozó lábaimat.
Csak arról tudsz beszélni, amid van, pedig néha arról is kellene, amid nincs. A valamivel nem-rendelkezés öröme…
Néha (majdnem mindig) akkor lesz igazad, ha beismered, hogy nincs igazad.
Nem az a fontos, amit én gondolok Istenről, hanem az, amit ő gondol rólam.
A történelem a megtörtént eseményeket ratifikálja (akár erkölcsösek voltak azok, akár nem, azok alkotják sajátos szövetét). Nem tudjuk, hogy mi lett volna, ha az áldozatok aratnak győzelmet, mert végül az vált valósággá, amit a tettesek vittek véghez.
Az Isten hatalmában, kegyelmében való hitemet illetően csak hitemmel kapcsolatban vannak kételyeim.
Ha minden hited szerint alakulna, átvennéd az Isten szerepét… A hit nem irányítás, hanem elfogadás.
A jó magyarázat néha eltávolít a jó megoldástól.
Az Egészet nem tudod kívülről hozott érvekkel igazolni, csak magából az Egészből veheted azokat.
(Húsvét világossága az emberi reménytelenség helyszínein ragyog fel…)
Van, akit nagy élni akarása gátol meg abban, hogy éljen.
Az anyag megbízható, csak mi, „elfajzott gyermekei” vagyunk ilyen kiszámíthatatlanok.
„Nem azért voltam nagylelkű veled, hogy akármit is elvárnék kislelkűségedtől.”
A szép belső ösvények békessége fényt vet mindennapi útjaid szürkeségére is.
Amíg van, akit kövessen, addig nem ért véget a tanítvány megbízatása.
Az imádságból nem Isten merít erőt…
A „nem lehet” belső korlátaidról szól. Problémáid képletében próbáld meg valaki mással behelyettesíteni önmagad.
Nehéz igazat adni, amikor a másiknak van igaza.