Van, amikor egyetlen kiút van: bent maradni.
Párhuzamok: mintha Isten nem léteznék, mintha csak Isten léteznék.
Vérünk Krisztus vérével vegyül.
A csoda a bűn pillanatnyi érvényen kívül helyezése. Amíg az végleg megszűnik.
Képtelenek vagyunk elfogadni az igazságot úgy, ahogy van: mindig értelmezni, magyarázni, véleményezni akarjuk.
Van ilyen: elkövettem a bűnt, de nem lettem bűnös? A bűn nagy veszélye az, hogy bűnössé tesz.
Többre vagyunk képesek, mint gondolnánk: ez a jó és a rossz értelmében is igaz.
A másiknak én is másik vagyok.
Még arra is alig van erőm, hogy betegen valahogy meglegyek, hát még arra, hogy meggyógyuljak! Halálunkkal kérdések maradnak nyitva… és válaszok is.
Mintha meg sem születtem volna, mintha meghaltam volna Krisztus nélkül. Nehéz, sőt lehetetlen kiiktatni az életemből azt, aki által élek.
„Nem láthat engem ember úgy, hogy életben maradjon.” (2 Móz33,20) Meg kell halnom a bűnnek, hogy Istennek élhessek.
Szabad gondolkodásom rabja vagyok.
A szabadsággal együtt feltétlenül annak kockázatait is meg kell ismernünk.
Esztelennek tartanánk azt a sast, amelyik nem tanítaná repülni fiókáit, csak táplálná, melengetné őket. Vajon, amikor szülőként gyermekeiket agyonkényeztetjük, értelmesen cselekszünk-e?
Az igazság függ a történelmi kortól, vagy a történelmi kor függ az igazságtól?
Az érzelmek is – akár a tárgyak – másként viselkednek/reagálnak lehűtött ill. felhevített állapotban. Szenvedélyeink szívdobogásunkkal együtt szűnnek meg.
Sok-hatás: sok igazság az igazsággal szemben, sok vallás az igaz hittel szemben, sok vélemény a bölcs tanáccsal szemben, sok hír az igazán fontos jó hírrel szemben.
A lelki „hatóanyaggal” szemben is immunissá válhatunk.
Ha nem hiszek a teremtményben, közel állok ahhoz, hogy a teremtőben se higgyek.
A becsületesség nem könnyed suhanás, hanem bukdácsolás a valóság „göröngyös útján”.
Tartok attól, aki nagyon komolyan veszi magát. Attól is, aki nem.
Nem merem kimondani (magamnak se): nincs mondanivalóm. Ezért folyamatosan beszélek.
Ha megvan mindened, amit földi jónak szoktak nevezni, akkor van esélyed istenigazából rádöbbenni: üres az életed. (Ha sok evilági dolog hiányzik az életedből, amire vágysz, akkor még áltathatod magad).
A törvény arra is jó, hogy míg betöltésével töröd magad, nem teszel fel fölösleges kérdéseket.
Vajon Isten – bizonyos mértékig - szabad akaratot adott az anyagnak is? Vagy a fizikai világot szigorú törvények alá rendelte, csak tudattal rendelkező teremtményeinek – az embernek - adott szabad akaratot a döntésekben?
Futottunk egy a nagy kört (relativitáselmélet, genetika, stb.), és Istenhez érkeztünk.
A mező füve, virága, a röpködő pillangó Isten szeretetének egy- egy morzsáját hordozza. Az elmúlás néha rettenetesen szép, néha rettenetesen fájdalmas. Porunk megint Isten kezébe kerül.
Nem isten-eszmére, Istenre van szükségünk.
Az optimista is valójában ugyanazt látja, mint a pesszimista, csakhogy reménységgel nézi.
Ha gyűlölöd rosszakaródat, azzal csak fokozod agresszív indulatait. Ha szeretettel fordulsz hozzá, akkor zavart keltesz benne. A zavar pedig indulatos agressziót vált ki.
Abszolút tagadás: nem hiszem, hogy reménykedni lehetne a szeretetben.
Mikor szól bele Isten az általa teremtett törvényekbe? Mikor teszi érvénytelenné azokat?
A törvények teljes felfüggesztése káoszt szülne. A fa magától soha nem megy a tengerbe, csak a hit energiája által. Hát nem világos? (Ha nem hatna a bűn gravitációs ereje, Isten nem emelhetne föl.)
A világ „világszerűen” létezik, történik.
A rossz a létezésnek egy alacsonyabb, energiaszegényebb szintje.
A biztos hit azt jelenti: biztosan tudjuk, hogy Isten valamit akar tőlünk.
Isten benne van a tagadásban is. (Az istentagadók is az ő tanúbizonyságai. Kelepcében vannak szegények: nem tudnak nem beszélni Istenről.) A világosság létét a sötétség teszi evidenssé, reálissá.
Jézus nem azt mondta, hogy szeresd felebarátod lelkét, hanem egyszerűen: szeresd felebarátodat. A lélek és a matéria – bennünk – elválaszthatatlan.
Lehet, valaki nagyon jól ismeri valamely kastély és az azt birtokló család történetét, de belépni csak az tud, aki ismeri a kastély gazdáját.
„Megnyilatkoztak mindkettőjük szemei, és észrevették, hogy mezítelenek.”(1 Mózes 3, 7). Saját meztelenségüket látták mindenekelőtt: a másiké által az önmagukét. A szégyen a másik ember hasonló érzéseire alapoz.
Istent kitessékeltük „paradicsomunkból”, és létrehoztuk szupertechnologizált világunkat, csak nem tudjuk, mit kezdjünk vele, benne magunkkal. Vissza kellene hívnunk a gazdát!
A mai orvostudomány nem kiűzi, hanem elaltatja a bennünk levő démonokat.
Ha nem értem, akkor is igaz… Az igazságot mindig megpróbáljuk magunkhoz szabni.
Miért félünk a haláltól? Honnan tudjuk (honnan tudhatta az ősi intést meghalló Ádám), hogy mi a halál? Miért küzd ádázul minden élő a mulandó életért? Testünkbe az élet van kódolva, lelkünkbe az üdvösség.
A megbocsátás a múlt átírása.
Miből gondoljuk, hogy az a valóság, amit tapasztalunk?
Nagyobb bátorság kell az igazságot meghallani, mint kimondani.
A hang és az erő a hazugságot imponálóbbá teheti, de nem igazabbá. Szívesebben elhisszük a hazugságot, ha kedvünkre valót állít.
Aki takargatni akarja a meztelen igazságot, az általában nem az igazság egészségéért aggódik.
Ki gyógyítja az idő sebeit?
Gödröt ásott a csendbe… és beletemetkezett.
A közömbösség, akár a mozdulatlanság, minden erőlködés nélkül fenntartható.
Nem tudom: azért nem jönnek a templomba az emberek, mert sok a gondjuk, vagy azért sok a gondjuk, mert nem jönnek a templomba. Az emberek annyira közömbösek, hogy akár azt mondom, hogy nagyon várom őket az istentiszteletre, akár azt, hogy ne jöjjenek: a templomlátogatók száma nem változik.
Senkit nem kötelezhetsz arra, hogy a kötelességén túl is teljesítsen.
Uram, adj nekünk Krisztust látó távlatokat, rendelj egy-egy vadfügefát, ahova fel lehet mászni, hogy észrevegyük, amikor „arra elmenendő”!
Sokszor fáradozunk abban, hogy a fáradozást elkerüljük.
Ha rosszul is reagálok (tévesek a motivációim, mozgatórugóim), attól még reakcióim valóságosak.
A temetők titka… Mégis az életről beszélnek: múlt, jelen és jövő időben?
Minden háború testvérháború.
Könnyű most, visszafele okoskodni, de indulj ki a semmiből, dobd el az értelmedet, és képzeld el az evolúciót.
A bölcs ember is tudja, hogy legfőbb a pénz és a hatalom: a legfőbb kísértés.
Az emberek eltávolodnak a hittől. Eljött az idő, hogy azt tanítsuk nekik: öltözzétek vissza az ó-embert: a régi, istenfélő magatartást.
Lelkiekből azt is adhatok, ami nekem nincs.
Ha egyszer igazán mély csüggedésbe estél, attól kezdve életed harc a csüggedés ellen.
Az anyag nem téved. Az anyag Isten eszköze. Semmi sem mozdul magától: mindent valamilyen erő mozgat. „Az anyagi és az akarattal rendelkező világ”.
Sem maradni, sem hazamenni nem tudok.
Úgy döntöttem: engedem, hogy Isten döntsön az életemben…
A kicsi igazság, ha megnő is: igazság marad.
Miközben Istent ujjongó lélekkel dicsőíted, valaki éppen halálhörgéseivel fordul hozzá.
„Háromszor könyörögtem az Úrhoz.” (2 Kor 12, 8) Vajon ahhoz kell nagyobb hit, hogy csak háromszor, vagy ahhoz, hogy tovább is?
A jónál semmi sem lehet jobb, az igaznál igazabb!
Wille zum Wichtig-werden. Az anyag nem akar valaki lenni, az emberben, a „lelkesült porban” viszont a legerősebb motiváció mind halálig ez. Az Istentől való eltávolodás (a valakihez tartozás tudatának elhalványulása) még inkább felerősítette ezt a törekvést: a magunk körében szégyent nem vallani, ha lehet, kiemelkedni, egónknak magas tornyot építeni. A személyközi kapcsolatokban a problémák zöme ezzel a mélyen bennünk gyökerező vággyal van összefüggésben. Az emberek azt gyűlölik meg a legjobban, aki – a saját önző gondolatok, érzések vagy éppen mások által táplált – önelégültségüket zavarja.
A krisztusi út: a mások önértékelési igényét ugyanolyan legitimnek tekinteni, mint a sajátunkat. „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat.”
Van, aki jövőjét arra használja, hogy múltját rendezze.
Az a tény, hogy Isten tanít, szövetséget köt, számon kér, stb., arra utal, hogy egyenlő félnek tekint. Lelki alkatunkat tekintve magához hasonlónak teremtett.
Ha majd elfelejtek mindent, eljutok az igazi tudáshoz. (Túl sok mindent tudok ahhoz, hogy
felismerjem az osztatlan igazságot.)
Nem érik el a szökési sebességet, ezért gondolataim mind önmagam körül forognak.
Hogy bízhatott Isten egy ilyen gyönyörű nyelvet egy ilyen gyarló népre?! (Inkább nyelvi, mint nemzeti identitásunkat kell őriznünk?)
Nem vagyunk a törvény alatt, írja Pál: minket Isten Lelke vezérel. És mégsem rúgja fel a törvényt: hatályban tartja azt. Azt is mondhatnánk, hogy ránk gondolva teszi ezt, akik saját értelmünk és az anyagi világ irányítása alá kerülvén, alig-alig figyelünk a Lélek belső útmutatásaira. A törvény viszont előttünk van. Belátható, hogy a törvény kényszere sokkal hatékonyabb tud lenni, mint a lelkiismeretre, öntudatra, hitre való hivatkozás. (Pl. a kommunista Romániában törvénybe iktatták az indokolatlan abortusz tilalmát, és nyilván, sokkal több gyerek született, mint később, amikor ez a kérdés az egyébként keresztyén identitású lakosság lelkiismeretére volt bízva.)
Úgy gondolom, ezért tűnik szélmalomharcnak az emberek jó belátására, felelősségérzetére való apellálás, legyen szó családi, közösségi, egyházi vagy társadalmi ügyekről. Célravezetőbb érzékelhető előnyökkel motiválni vagy hátrányokkal riasztani az embereket (ezért élünk egy gazdaság szabályozta világban)… A lelkiismeretünk - vagy szégyenérzetük - csak akkor ébred fel (ha egyáltalán), amikor szembeütközünk a törvénnyel.
Luther a 95 tételét a templomkapu külső, világ felé néző oldalára szegezte.
Az emberi gondolkodás relativitása: mindenkinek igaza van önmagához képest (olyan vagy, mint az igazad).
Isten nélkül elképzelhetetlen a világ… De mi van a rosszal? A bűn mindenre magyarázat lehet?
A facebook-on megnyilvánuló exhibicionista magatartásforma a virtuális világ okozta hiányérzetre adott reakció.
A szívbeli megengedés az önként magunkra vállalt gyöngeség kifejezése. Nem akarok sem büntető, sem leereszkedően megbocsátó hatalmammal élni a másik ember fele. A Biblia nem beszél – embertársi kapcsolatban – a bocsánatkérés parancsáról. Nincs Jézusnak ilyen tanítása: kérjetek bocsánatot. Az vagy a szívből jön, vagy az elkövetett bűnnél is veszélyesebb képmutatás.
Templomaink ürességét nem csak az elhunytak, hanem a meg nem születettek hiánya is adja. A gyermekek nem hazudnak, szoktuk mondani. Abban az értelemben is igaz: Isten elfogadott/visszautasított áldását hirdetik.
Aki meggyógyult, az nem jár vissza orvosához. Aki megtért, attól elvárjuk, hogy visszajárjon! (20 éve visszajár „hozzám” a hívek egy része. Megható!).
Az eredményeket mi érjük el, a kudarcok pedig minket.
Nem jó az embernek együtt???
Az önzés az állatnál a létfenntartás, az embernél az önpusztítás ösztöne (ösztönzése).
Annyi vonzó identitás kínálja magát, miért legyek éppen meggyőződéses református? Milyen „kopár öröm” bír rá erre? A híveinket (már) nem vagyunk képesek, ezért a rendszert próbáljuk meg erősíteni.
A keret lehetőség, nem erőforrás. Ha nem tudom felemelni egyenként a szétdobált köveket, akkor sem fogom bírni, ha valaki kosárba gyűjti azokat. A kosár legfeljebb „a kő felemelésének elméletét” teszi könnyebbé.
Baj az, ha teljesen a rendszerhez kötődünk, ha csak azon törjük a fejünket, hogy egyházunk hajóján a fogyó legénység, a töredezett evezőlapátok romló feltételeit hogyan tudnánk optimistán kihasználni, átszervezni. Eszünkbe kell jussanak a vitorlák! Egy átformáló gondolat! A struktúra nyitott, rugalmas kell legyen. Jézus nem az istentiszteleti rendet változtatta meg (aztán az is megváltozott), hanem az emberek szívét, hitét.
Sokszor nem ott harcolunk, ahol Isten a győzelmet adja.
Krisztus kereszthalála óta tudjuk: a rossz realitás. Van bűn, van szenvedés, van félelem. Fölösleges kérdezni, hogy miért. Ha nem volnának ezek, akkor nem lett volna szükség Isten Fia halálára. Krisztus kereszthalála óta tudjuk: a jó realitás. Egy megharcolt, hittel megküzdött élet jutalma, örök győzelme.
Ha Isten lelépne, mindenkinek hiányozna.
Az evangélium az etikánkat, nem a genetikánkat változtatja meg. Tudatunkat, gondolkodásmódunkat akarja befolyásolni.
Jézus egyszer talált fügefán gyümölcsöt: Zákeust.
A halál gyökeres változást hoz mindannyiunk életében.
Az igazi pásztor-tűz a szívben ég.
Az evangéliumnak nem sok esélye van a mai világban, az evangélium hirdetőjének még kevesebb. Az emberek nem szeretik, ha „megmondatik” nekik. A szabadság illúziójában ringatjuk magukat. És ennek – önmagunkra néző - fenntartásához a végsőkig ragaszkodunk: legyen szó akár önmagunk tönkretételéről.
A beszéd megerősített… abban, hogy gyenge, bűnös és szerencsétlen vagyok.
Meg vagyok győződve, hogy fontos, amit mondok, de lehet, hogy csak nekem fontos, hogy fontosat mondva fontos legyek.
Nemcsak az anyagban van energia (lásd Einstein híres képletét). Az elemi részecskéket összetartó erő abból adódik, hogy az őket alkotó kvarkok szakadatlan energiát cserélnek. A közösség kötési energiája: a tagok szeretetet adnak és kapnak.
Öklötökkel szemben a szívemmel védekezem.
Krisztus Urunk 33 éves koráig elmondta teljes üzenetét ennek a világnak.
Csak a szerencsétlennek van joga a kegyelemről beszélni.
A mű a mesterre emlékeztet: lásd a templomokat és az atombombát.
A végtelen ugyanazt jelentette az emberek számára akkor is, amikor még nem voltak csillagvizsgáló teleszkópok, nem ismerték a galaxisokat.
Jobban el tudjuk képzelni azt, hogy valami örökké lesz, mint azt, hogy örökké volt.
Ami van, az – előzményeiben - mindig volt, és – következményeiben - mindig lesz.
Ha azt kérdezem, hogy a világ véletlenül vagy értelem révén állt elő, akkor ezzel egyszerre azt is kérdeznem: vajon ez a kérdés a véletlen műve vagy értelemből fakad.
Ki tudja hány mondatra bontható ez a szó!
A múltat nem tudod megváltoztatni, sem lezárni, de emlékeiden és tetteid jóvátételén dolgozhatsz.
Egy csoport deportált jelenik meg Hitler előtt. Csont-bőr alakok, lerí róluk a testi-lelki elgyötörtség. Egy égő tekintetű, élénkebb mozgásáról ítélve nem túl koros férfi kilép a többek elé, és szinte katonásan szólal meg: Uram, sokat vívódtunk magunkban és magunk között Istennel, a törvénnyel, lelkiismeretünkkel. Rájöttünk: el kell fogadnunk azt, ami történik velünk. Sőt, szívünkben meg kell bocsátanunk annak, aki mindezt – emberi síkon gondolkozva – ránk hozta. Szóval, nyilvánosan ki szeretnénk jelenteni, hogy megbocsátunk Önnek.
A Führer - alig bírva végighallgatni a rab mondandóját - mód felett felindulva, üvöltve fordul oda a mellette álló katonákhoz: lőjétek le őket! Micsoda pimaszság! Még hogy megbocsátanak! Ezek a disznók azt merik sugallni, hogy tévedtem valamiben.
Minden este a ma sírjánál megállva kell az elmúlt napot értékelned, a holnapot tervezned.
A földi gazdagság fölényessé tesz, a lelki alázatossá.
A nagy bűnbánat miatt nem látta világosan bűneit.
A szeretet olyan, mint a fény: néhányan visszaverik, mások elnyelik.
Tisztelj, mint az ellenségedet!
Mindnyájunkban ugyanazok a bűnök vannak kisebb-nagyobb mértékben. Hitler a rosszabbik énünk.
Aki árnyékban van, annak nincs árnyéka.
Az elkárhozottak bizonyságtétele…
Ha nincs elmúlás, nincs min gondolkodni.
Isten a világ nélkül is Isten, a világ Isten nélkül pokol.
Ha valaki azt mondja, hogy be tudja bizonyítani az Isten létét, ne higgy neki, hacsak nem Isten maga az!
Csak a megújulni képes közösség életképes.
Isten nem változik, de a módszerei igen.
A teremtés: Isten sebet ejtett önmagán. A megváltás: Isten sebet ejtett az egyszülött Fiún.
A saját elméletünk mellé általunk kiválasztott példák és az egyéni tapasztalatok csupán számunkra hatnak meggyőző erővel.
„Atyám, bocsáss meg nékik, mert nem tudják, mit cselekszenek.” (Lk 23, 34) Krisztusnak – a büntetés mellett - magára kellett vállalni a bocsánatkérést és a megbocsátást is. A bűn nem képes önmaga helyzetének felismerésére, így a bocsánatkérésre sem, csak a kegyelem állapotában ismerjük fel, hogy Krisztus ezt is megtette helyettünk. Azóta is így van: az elkövetők ritkán kérnek bocsánatot (nem is tehetik), az áldozatnak kell a nevükben megtenni, hogy megbocsáthasson.
Vajon hol ünneplem a karácsonyt és mikor?
Az igazság merénylet önigazultságunk ellen… így megszólalását, követelését súlyos, megbocsáthatatlan gorombaságnak érzékeljük.
Az igazságnak nem szándékából, hanem természetéből adódik, hogy – akár a fény – megvilágosít.
„Olyanok lesztek, mint az Isten” (1 Mózes 3,5) és „ti azért legyetek tökéletesek, miként a ti mennyei Atyátok tökéletes!” (Mt 5, 48) Isten azt akarja, hogy olyanok legyünk, mint ő. De ezt nem a lázadás ördögi, hanem az engedelmesség krisztusi útján érhetjük el.
Lelkünk az anyaghoz kötött, s talán fordítva is igaz.
Életem csupa önmegtagadás: állandóan tagadom, hogy én lettem volna az, aki ezt a sok bűnt elkövette.
- Negyven éve nem láttalak, semmit nem változtál.
- Ne mondd: már ezelőtt negyven évvel is ilyen szörnyen öregnek néztem ki?
Azzal, hogy élünk, fizikai és szellemi teret töltünk ki… sem egyik, sem másik „dimenzióban” nem maradhatunk észrevétlenek.
Nem bocsátjuk meg másoknak, hogy megsértettük őket.
Nem hittem el, hogy hinnem kell benne! Hitetlenségemben szükségem van a hit, hitemben a hitetlenség tapasztalataira.
Jézus úgy szerette az ellenségeit, hogy nem hallgatta el bűneiket. Az orvos, aki jót mond akkor, ha baj van: halálos ellenség.
Mint tiszta hómezőbe gázolnak bele mások – és néha én magam is – a lelkembe. Saját lábnyomaimban azonban még gyönyörködni is tudok.
„Szeresd felebarátodat, mint magadat!” (Mt 22,39) A mások iránti szeretet alapja az, hogy magunkat – mint olyanokat, akiket Isten szeret, Krisztus megváltott, a Lélek megszentel – szeretni tudjuk. Azt is mondhatjuk: minden szeretet a Szentháromság szeretet-misztériumából indul ki. Isten eggyé teremtett a világgal, tudatunk, énünk révén mégis elkülönített tőle. Egyszerre kell tudnunk erről az összetartozásról és elkülönülésről. Ha felebarátunkat szeretjük, ezáltal válunk önmagunk szemében is szeretetreméltóvá. Felebarátunkat csak önmagukon keresztül, önmagunkat a felebaráton keresztül szerethetjük igazán. Ez a belső, állandó izzásban levő folyamat önzésünk miatt szakad meg. Innen adódnak önértékelésünk gubancai is.
„Engedelmeskedjetek azért az Istennek; álljatok ellene az ördögnek, és elfut tőletek!” (Jak 4,7) „Ne szálljatok szembe a gonosz emberrel!” (Mt 5,39) Ki kell-e szolgáltatnom magam - ellenállás nélkül - a sunyi, gonosz szándéknak, ha lehetőségem volna is szembeszállni vele? A szelídség, a csendes tűrés nem fogja-e még jobban felbátorítani az erőszakos embert? Meddig érvényes az alázat törvénye, hol kezdődik a gonosszal való nyílt harc felvételének felelőssége? Ha magatartásommal a gonosz állásait erősítem meg, akkor a mulasztás bűne terhel.
Önmagam helyét keresve, figyelnem kell Krisztusra, aki tudta, honnan jött és hová megy, hogy én is megtudjam: ki vagyok és kit követek.
Az igazi istenfélelemhez hozzátartozik az is, hogy félek Isten által felhatalmazott önmagamtól is, félek saját színem előtt elkövetni a bűnt.
Nemcsak a hit, hanem bűn is az Istennel való viszonyból (ered) magyarázható. „Olyanok lesztek, mint az Isten.”A bűn: az ember Isten helyébe akar lépni. A megváltás: Isten az ő Szent Fiában az ember helyébe lép. A gonoszság: elhibázott jó szándék.
A szabad akarat a bűn esélyét hordja magában. A rossz: nem Isten akaratának a választása, vagy Isten akaratának a nem választása. A rossz mint olyan nem létezik: ebben a folyamatban „termelődik” újra és újra. Fény és árnyék.
A templom felújítására kiírt pályázat mellett szeretnék megnyerni egy olyat, amelyik a gyülekezet lelki megújulását célozza meg.
A bűn egyik gyökere: elégedetlenség saját helyzetünkkel. A másik: elégedetlenség a mások – hozzánk viszonyított - helyzetével. Nagyobb lenni (mint az Isten), többet szerezni, szebbet mutatni, több hatalomra szert tenni.
Csalódásokból ered a bizalmatlanság, a bizalmatlanság okozza a csalódásokat.
Káin rendeltetése nem az volt, hogy megölje Ábelt, hanem az, hogy megbékült szívvel elfogadja: testvére jobb viszonyban van Istennel, mint ő.
Nem biztos, hogy a gyermeket nem vállaló gazdagok utódai fogják örökölni a földet.
Lassan értékeink elveszítenek minket.
