A keresztről való beszéd ostobaság azoknak, akik nem hisznek, de nekünk, akik hiszünk, Isten ereje.
Krisztusért van megtartatásunk. Boldog ember az, aki ezt a kegyelmet hittel megragadja, aki így tudja rábízni életét Istenre életében és halálában.
Isten iránti hálával azért, amit elhunyt testvérünk által kaptatok, Igéjéből biztatást merítve, Lelke vigasztalását kérve és elfogadva, az örök élet reménységével vegyetek búcsút szerettetektől...
Boldog az az ember, aki megtalálta a bölcsességet… Krisztus Jézusban, aki bölcsességül lett nekünk Istentől, és igazságul, szentségül és váltságul (1Kor 1,30). Ámen.
Urunk, kegyelmes Istenünk, örökkévaló mennyei Atyánk,
hálát adunk neked, hogy nemzedékről nemzedékre tart a te hűsséged, és személyes életünkben is tapasztalhatjuk kegyelmedet, gondviselő jóságodat. Köszönjük elhunyt testvérünk életét is, azt, amit benne és általa adtál az övéinek és a faluközösségnek. Köszönjük, hogy sokszor szabadítottad meg őt halálos veszedelemből is, ahogy azt mindig hálával emlegette, de mindenekfölött azt, hogy őt is, és mindenkit, aki hisz Krisztusban, az örök életre hívtál el.
Valóban, mennyei Atyánk, nekünk szembe kell nézni az elmúlás, a halál tényével, igéd szavai szerint porból vétettünk és porrá leszünk, de végtelen szeretetedből mégis többre rendeltél ennél, Krisztus áldozatáért megbocsátottad bűneinket, és nekünk üdvösséget ajándékozol. Add, hogy ez az élő hit legyen bennünk akkor is, amikor a búcsú, az elválás fájdalmát éljük át, amikor valakinek a távozásával üresség marad a lelkünkben! Te töltsd be ezt a hiányt a gyászoló testvérek életében is, és segítsd őket, hogy az előttük járók példájára is, de különösen szent igédre figyelve, szeretetben és hűségben járjanak, tebenned bízzanak teljes szívből, neked szolgáljanak, és egymás javát munkálják, mert többet ér ez minden aranynál és földi kincsnél!
Te vezesd őket, mindnyájunkat a te szent akaratod tetszésének útján, őrizz minket minden rossztól, és ad, hogy hittel kapaszkodjunk az élet fájába, Krisztus keresztjébe, hogy általa szép és áldott legyen az életünk, és általa megtartassunk az üdvösségre! Hallgass meg könyörgésünkben az ő nevéért! Ámen.
Zsolt 33, 4-22 (virrasztó)
Amikor egy-egy testvérünk hirtelen halálának hírét halljuk, akkor hitetlenkedve mondogatjuk: nem lehet igaz. Aztán fejet hajtunk a meg nem fellebbezhető tény előtt: valóban, valaki a családból, valaki a gyülekezetből végleg eltávozott e földi életből. Így ért véget 80 éves korában, mégis váratlanul testvérünk földi vándorútja is.
Igaz az ige, hallottuk a 33. zsoltárban, igaz az a kijelentés, hogy napjaink meg vannak számlálva: a mi életünk ideje 70 vagy 80 esztendő – talán kevesebb, talán kevéssel több -, és úgy elmúlik, mint a sóhajtás. De az is igaz – nemrég ünnepeltünk húsvétot -, amit Jézus mond a testvérét sirató Mártának: Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal is, él. Az igének ezt a kettős igazságát kell látnotok, gyászoló testvéreim.
Isten jóságáról és hatalmáról hallottunk az első veresekben. Mindent hűségesen cselekszik, szeretetével tele van a föld. És talán mondjuk megint, a valóságnak csak a földi oldalára figyelve, hogy mennyi nyomorúsága, nehézsége, harca van az életnek. Testvérünk sorsát is említhetnénk példaként… De hittel megláthatjuk a kegyelem munkáját is, az Isten szeretetét, gondviselését ugyanebben az életben, amellyel hordozta az Úr az ő gyermekét, és hordoz mindnyájunkat. Földi utunk minden pontja bölcsőtől a koporsóig, minden lépés, amit megtettünk gyerekkortól kezdve, minden munka, amit elvégeztünk, minden öröm, amit átéltünk, de minden nehézség is, amin átmentünk, még az utolsó harc is Isten szeretetét hirdeti. Azt, hogy ő törődik velünk, hogy Krisztusban megváltott, és úgy vezet – gyakran nehézségeken át -, hogy az övéi maradjunk. Amit ő mondott, meglett, nemcsak a teremtett világban, hanem a megváltás vonatkozásában is Jézus Krisztus által.
Hallottunk Isten terveiről. Igen, nekünk is vannak terveink. Jó, ha Isten áldásával igyekszünk azokat megvalósítani. Elhunyt testvérünknek is voltak tervei… Isten sok mindenben megsegítette, árvaságban megőrizte, szép családdal áldotta meg, keze munkáját gyümölcsözővé tette. Régebb, amíg egészsége engedte, minden heti tervében benne volt a templomlátogatás is. Jó, ha terveink nem csak a földiekre tekintenek. Jó, ha terveink az Úr akaratához igazodnak. Ha Isten dicsőségére történnek. Akkor lesz örömünk bennük. Mert Isten semmivé teszi a hitetlenek terveit, megszégyeníti őket. Lehetnek sikeresek ideig-óráig, de végül megszégyenülnek. Isten tervei azonban megmaradnak. Az ő üdvözítő akaratát véghezviszi. Boldog az a nemzet, az a család, az a gyülekezet, az a nép, az a közösség, akit Isten felvett a tervébe, örökségül választott, azaz elhívott az örök életre. Kiket hívott el Isten örök életre? Akik hisznek benne. És egy gyönyörű mondat hangzik el: ő formálta a szívünket, ismeri minden tettünket.
Hallunk Isten segítségéről, szabadításáról. Egy tagadó formával kezdődik egy a rész: nem a nagy sereg, nem az emberi erő, nem a gazdagság. Olyan mélyen belénk ivódott ez a hamis hit: a láthatók azok, amik megtartanak, amikre számítani lehet. Elköltözött testvérünk nemzedéke, amelyik háborút, éhséget, vagyonelkobzást és egyebeket élt át, talán jobban megtanulta az ige igazságát: nem az emberi hatalom, akarás, nagyravágyás, hanem Isten oltalma a biztos. Ez a csendes, Istenben való bizalom volt ott az ő szívében, ennek sokszor hangot is adott. Az Úr szeme ügyel az istenfélőkre, éhínség idején is megtartja életüket, megmenti a haláltól. Sokszor volt testvérünk élete is halálos veszedelemben. Sokszor megtapasztalta Isten szabadítását. Most pedig le kellett tennie az ő életét. De Isten szabadítása nem ér itt véget. Tudjuk, valljuk, Isten Krisztust feltámasztotta, és általa minket is megszabadít a bűn, halál, kárhozat kötelei közül. Én élek, mondja Jézus, ti is élni fogtok.
És végül hallottunk az Úrban, szabadító Istenünkben való reménységről. Aki még a haláltól is megment minket. Lelkünk az Urat várja. Igaz, milyen szomorú, amikor nem várhatjuk már szeretteinket, hogy hazaérkeznek, de milyen öröm az, hogy várhatjuk az Urat, aki jön vigasztalásával, kegyelmével, a megváltás jó hírével, erőt ad, gyógyítja lelkünket. Aki – így tanítja az Ige – visszajön érettünk, az övéihez, és magához vesz minket, hogy ahol ő van, és azok, akik hittek benne – Isten dicsőségében –, mi is ott lehessünk. Az utolsó vers vigasztaló soraival kívánunk nektek békességet, lelki gyógyulást: Maradjon velünk, Uram, szereteted, mert mi is benned reménykedünk. Ámen.
1 Pt 5, 6-11 (temetés )
6 Alázzátok meg tehát magatokat Isten hatalmas keze alatt, hogy felmagasztaljon titeket annak idején. Jób 22,29 ; Mt 23,12 ; Lk 14,11 ; 18,14
7 Minden gondotokat őreá vessétek, mert neki gondja van rátok. Zsolt 55,23 ; Mt 6,25
8 Legyetek józanok, vigyázzatok, mert ellenségetek, az ördög mint ordító oroszlán jár szerte, keresve, kit nyeljen el:
9 álljatok neki ellen a hitben szilárdan, tudva, hogy ugyanazok a szenvedések telnek be testvéreiteken e világban.
10 A minden kegyelem Istene pedig, aki elhívott titeket Krisztusban az ő örök dicsőségére, miután rövid ideig szenvedtetek, maga fog titeket felkészíteni, megszilárdítani, megerősíteni és megalapozni.
11 Övé a dicsőség és a hatalom örökkön-örökké. Ámen.
Egy idős testvérünk koporsója mellett állunk, aki a maga csendes, alázatos módján gyülekezetünkben, faluközösségünkben sajátos értéket hordozó, sajátos helyet betöltő személy volt.
A felolvasott vigasztaló Ige is alázatról beszél: „alázzátok meg magatokat”. Mai világunk nem ezt az eszményt követi, ellenkezőleg azt sugallja: kerekedj mások fölé, légy gőgös, öntelt, légy büszke magadra.
Az Ige nem azt tanítja, hogy egymás előtt kell megalázzuk magunkat, hanem Isten hatalmas keze alatt. Ez az Isten akaratának az elismerését jelenti, azt a tudatot, hogy életünket, annak minden ajándékát neki köszönhetjük, hogy oltalma alá tartozunk. Ez a szemlélet jelenti a Biblia szerinti bölcsességet. Nem mindig nagy szavakban mutatkozik meg, hanem legtöbbször egyszerű, Istennek szolgáló, másoknak segítségére levő életformában. Olyan jó ilyen nem magukkal hivalkodó, de szerényen a szeretet szolgálatát végző embereket megismerni! Egyszer megkérdeztek egy katolikus papot, aki egyik Dél-amerikai nagyváros szegénynegyedében próbált segíteni a rászorulóknak, hogy miért éppen ott vállalt szolgálatot. Azt válaszolta: itt könnyebb Jézussal találkozni, mint a gazdagok pompás kertvárosaiban.
Isten felmagasztalja az övéit annak idején. Nem nekünk kell tehát magunkat felmagasztalni. Nem nekünk kell önérzetünknek elégtételt szerezni. Isten csak az alázatost tudja felemelni, csak a bűnösnek tud megbocsátani. Krisztus útja is a kereszten át vezetett a dicsőségbe.
Minden gondotokat őreá vessétek. Jól ismert igevers. Nem tudom, hogy mennyire sikerül is követnünk a tanácsát. Minden emberi életben vannak gondok, Nem egyformán. Van, akinek tényleg sok jut. És van, aki a sokat is jobban tudja hordozni, mint más a keveset. Kiderül az Igéből, hogy azért, mert igazából nem is ő hordozza: hanem hittel Istenre bízza.
Hadd beszéljek e bibliai gondolat kapcsán röviden elköltözött testvérünk életéről, aki gondjait az Úrra tudta bízni, nehéz időkben, küzdelmek között is, és megtapasztalta Isten segítségét, áldását. (Élettörténet.)
Békeszerető, szavát ritkán hallató embernek ismertem meg. Családlátogatások, találkozások alkalmával beszélt hitéről, Istenbe vetett bizalmáról is. A pár éve jelentkező betegségéig rendszereses járt templomba. Fontos volt neki ez a lelki kötődés is. Bárcsak sokunknak fontos lenne, megértenénk, hogy Isten velünk is gazdagítani akarja a közösséget, és minket is a közösség által hitben, lelki áldásokban. Elszakadva egymástól szegények és erőtlenek leszünk, akikkel könnyen elbánik a mi lelki ellenségünk.
Erről beszél az Ige, amikor arra figyelmeztet, hogy legyünk józanok, érettek, bölcsek, és álljunk ellen a Sátán minden kísértésének. Ha ezt tanítja az ige, akkor az azt jelenti: nem vagyunk kiszolgáltatva. Igaz, hogy az ordító oroszlán képe, hasonlata félelmetesnek tűnik, de nemcsak saját erőnkre számíthatunk. Van szabadító Urunk. Húsvét után különös hangsúllyal bír: Krisztus legyőzte a bűnt, halált, nekünk szabad, Istenhez tartozó, reménységben járó életet ajándékozott.
A hitben szilárdan állva, még a szenvedések között is kitarthatunk. Az apostol külön említi: gondoljatok arra, hogy mások is hasonló kereszteket hordoznak. A mások, az előttünk járók példája mindig biztató és motiváló. Képesek vagyunk kis dolgokért is panaszkodni és keseregni, amíg meg nem látjuk, hogy mások mekkora terheket hordoznak, talán zokszó nélkül, keresztyéni bizalommal, optimizmussal. A reformáció 500. évfordulóján biztató példákat keresve évszázadokra mehetünk vissza, de kivált a szülők, nagyszülők kiállása, hite, áldozata, kitartása, családszeretete lehet bátorítás számunkra.
Isten Igéjére figyelve, az előttünk járók példájára tekintve így kell mai feladataikat, küzdelmeinket vállalni. Tudva azt, hogy nemcsak mulandókért fáradozunk.
Olyan szép, vigasztaló az utolsó vers: a minden kegyelem Istene… Isten tehát minket, nyomorult embereket örök dicsőségre hívott el. Ezt határozottan tudnunk kell magunkról és másokról is. Ez a mi meggyőződésünk, hitünk, élő reménységünk. Ez a mi célunk, rendeltetésünk. Isten maga viszi véghez ezt Fiában, Krisztusban: felkészít, megszilárdít, megerősít.
Kívánjuk, kérjük, hogy erősítsen titeket is, gyászoló testvérek, adjon békességet, bizodalmat, élő reménységet nektek. Így járjatok tovább útjaitokon, nem feledkezve el feladataitokról, de a lelki célról sem. Tudva azt, hogy Isten áldása, oltalma alatt áll az életünk, és egyszer hozzá érkezünk. A ti szerettetek az utóbbi időben sokat járta Bergenye utcáit – megható élmény volt vele találkozni, ahogy mindenkinek alázatosan, szelíden köszönt. Ez a földi út véget ért, de Isten az övéi számára – Krisztus érdeméért - megnyitja országának kapuját.
Övé a dicsőség… ezért bízhatunk benne, ezért megalázhatjuk magunkat előtte, elfogadva akaratát, mely végső soron az üdvösség, az örök élet, ezért reá vetjük gondjainkat, gyászunkat, nehézségeinket, és ezért ellen tudunk állni minden kísértésnek, és ezért hisszük azt teljes bizalommal, hogy ő Krisztusban az ő örök dicsőségére hívott el. Ezért reménységben búcsúzunk elköltözött szeretteinktől. Ti is ekképpen vegyetek búcsút… A minden kegyelem Istene pedig, aki elhívott titeket Krisztusban az ő örök dicsőségére, miután rövid ideig szenvedtetek, maga fog titeket felkészíteni, megszilárdítani, megerősíteni és megalapozni. Ámen.
Kegyelmes Istenünk, megilletődve, alázattal, szívünk szomorúságával állunk meg előtted, és téged kérünk, könyörülj rajtunk, tekints meg esendőségünket, mulandóságunk és szeretteink elvesztése miatti lelki fájdalmainkat, és adj nekünk vigasztalást Krisztus, a mi feltámadott Urunk által. Ő magára vette minden bűnünket és erőtlenségünket, elhordozta minden nyomorúságunkat, hogy nekünk szabadulást, bocsánatot, örök életet szerezzen. Benne való hit által vethetjük rád minden gondunkat. Köszönjük, hogy te voltál támasza oltalma elköltözött testvérünknek, köszönjük, hogy sok nehézség között megsegítetted, családjában, munkájában megáldottad, és hisszük, hogy vele voltál a végső harcban is.
Segíts minket, hogy bölcsek, megfontoltak, józanos legyünk, ellenállva a Sátán, a világ minden kísértésének. Te tarts meg és Szentlelked által erősíts meg minket ebben, és biztass az előttünk járók példája által is, hogy vállalni tudjuk, amit ránk bíztál, legyünk a Krisztus követői, az ő szeretetének az áldott eszközei. Hisszük, hogy te így akarsz minket megáldani, felhasználni munkádban. Olyan csodálatos az ígéret, amit hallottunk, hogy te, a kegyelem Isten kegyelmedből örök dicsőségre hívtál el, és te tartasz meg a nekünk szerzett váltságban. Elég ez az ígéret arra, hogy azt hit által elfogadva
reménységgel búcsúzzunk. Áldd meg gyászoló testvéreinket, az özvegyen maradt feleséget, a gyermekeket és családjaikat, a testvért, rokonokat és családtagjaikat! Adj igazi békességet nekik, és az örök élet hitével vezesd őket tovább! Légy megtartónk, gondviselőnk mindnyájunknak! Tied a dicsőség és a hatalom örökkön-örökké. Ámen.
Jn 8, 51-58 (virrasztó)
Úgy megdöbbenünk egy-egy ilyen hirtelen haláleset kapcsán, és értetlenkedve kérdezzük: ennyi az élet? Egyik pillanatról a másikra semmivé lesz minden tervünk, minden akarásunk, gondolatunk, szándékunk. Lezárul élettörténetünk, múlt idő, emlék leszünk. Ennyi az élet? Jézus azt mondja: NEM. Ha valaki megtartja az én igémet, nem lát halált soha. Jézus ismerte a halál kemény törvényét. Sőt ő maga is szembe nézett azzal. De ismerte mindenkinél jobban az Isten megtartó, üdvözítő akaratát is. Az az Atyának az akarata, hogy aki látja a Fiút és hisz benne, örök élete legyen. A Káténk azt mondja: halálunk meghalás a bűnre nézve, átmenetel az örök életre.
Testi mivoltunkban, emberi értelmünkkel ezt nem tudjuk megérteni. A zsidók azt mondják Jézusnak: ördög van benned, hogy mondhatsz ilyet! A leghíresebbek, a legnevesebbek is meghaltak: Ábrahám, a próféták, és te azt mondod? Kinek tartod magad?
Testvéreim, higgyétek el, egészségünkben, betegségünkben, fiatalságunkban, idős korunkban, jó sorsunkban és gyászunkban ez a legfontosabb kérdés: kinek tartjuk Jézust? Megváltónknak, Üdvöztőnknek, aki megbocsátott, aki új reménységgel ajándékozott meg? Aki életünk Ura és megtartója? Megtört szívű szülők, megrendült testvér, rokonság, hiszitek-e, hogy Jézus az út, igazság és élet? Földi életünk reménysége, vigasztalása, üdvösségünknek a megadója.
Jézus azt válaszolja: nem én dicsőítem meg magam. Nem a magam dicsőségét keresni jöttem. Küldetésem van Istentől: elhordozni a világ bűneit. Enélkül a Krisztus nélkül nem ismerhetjük igazán Istent, nem ismerhetjük igazán saját magunkat, rendeltetésünket sem. Nézz Krisztusra, és meglátod, hogy mire rendelt az Isten, kövesd őt hittel, és megtalálod saját utadat, amin békesség, áldás van és az üdvösség felé vezet!
Sok mindent ismerünk. Jót és a rosszat. Sokszor nem tudunk különbséget tenni. A mai ember különösen büszke tudására. De látjuk-e a lényeget? A célt? Isten végső tervét? Jézus azt tanítja az igében: ő, aki az Atyától jött, ismeri Istent, azért jött, hogy kijelentse az ő megtartó, szent akaratát.
Ábrahám örült, hogy megláthatja az én napomat. A megváltás, az üdvösség napját. Az ígéret beteljesedését. Emberileg az Ábrahám életében is sok csalódás, nehézség volt. De hitében előre tekintett: az ígéret megvalósulására. Krisztusra, a Messiásra. Mindnyájunk életében van baj, van fájdalom, vannak nehéz kérdések. Most elköltözött szerettetekkel kapcsolatban is támadnak ilyenek lelketekben. Az ő életében is, úgy ahogy ismertük - nyilván, az Úr látta igazán - voltak mélységek, voltak nyomorúságok.
Nektek, nekünk most Krisztusra kell nézni, az élet Fejedelmére, aki magára vette minden erőtlenségünket, hogy nekünk – ha hiszünk benne – békességet, vigasztalást, üdvösséget adjon.
Ötvenéves sem vagy. Megint egy emberi kijelentés. Mi csak a földi történetet látjuk. Krisztus Isten örökkévaló közösségéből érkezett, hogy minket, halandó embereket Isten örökkévaló közösségébe vezessen. Ma, ha az ő szavát halljátok. Az Úr vigasztaljon, Krisztusban részeltessen vigasztalásának drága ajándékában! Ámen.
Urunk, örökkévaló Istenünk,
megdöbbenéssel állunk most előtted testvérünk halálára gondolva. Együttérzéssel állunk a megtört idős szülők, megrendült testvér és rokonok mellett, és kérjük Szentlelked vigasztalását számukra. Köszönjük, hogy kérdéseinkre, kétségeinkre Krisztusban adsz nekünk választ. Aki benne hisz, az nem lát halált. Azt kegyelmedből országodba fogadod. Bocsásd meg, ha hitetlenség van bennünk is, életünk sötétségében nem látjuk a te világosságodat, veszteségünkben a Krisztus győzelmét. Köszönjük, Atyánk, hogy szent Fiadban egyértelműen kijelented, hogy te a békességre, az életre, üdvösségre rendeltél minket. Ez a te szent akaratod velünk. Segíts minket, hogy mi is ezt akarjuk, és gyarlóságaink ellenére erre törekedjünk. Adj erőt, hogy megtartsuk Igédet, és Urunk, Megváltónk szolgálatát tudjuk végezni! Győzd le kicsinyhitűségünket, és taníts Krisztus által téged igazán, egyre jobban megismerni, hatalmas dolgaidat, ragyogó tervedet, tündöklő dicsőségedet, amely felülhalad minden emberi elképzelést, tudást!
Köszönjük, hogy te életünket nemcsak földi években méred... Igen, ezek lejárnak, lehet, 57 év után, vagy előbb, vagy később, de aki Krisztust követi, az a kegyelem örök történetét kezdi el vele, melyet a halál sem tud félbeszakítani.
Kegyelmeddel légy a gyászolókkal, légy mindnyájunkkal, tartsd meg földi vándorlásunkban, oltalmaddal, irgalmaddal vedd körül családjainkat, egyházunkat, és tarts meg az igaz hitben, reménységben a te országod számára! Ámen.
Zsolt 39, 1-8 (temetés)
1 A karmesternek, Jedútúnnak: Dávid zsoltára. 1Krón 16,41-42
2 Ezt határoztam: vigyázok szavaimra, hogy ne vétkezzem nyelvemmel, megzabolázom számat, ha gonosz ember kerül elém. Jak 3,2-12
3 Néma voltam, szótalan, hallgattam, de ez nem volt jó, fájdalmam kiújult.
4 Szívem fölhevült bennem, míg sóhajtoztam, lángra lobbantam, nyelvemmel beszélni kezdtem:
5 Add tudtomra, Uram, életem végét, meddig tart napjaim sora, hadd tudjam meg, milyen mulandó vagyok! Zsolt 90,12
6 Íme, arasznyivá tetted napjaimat, életem ideje semmiség előtted. Mint egy lehelet, annyit ér minden ember, aki él. (Szela.) Zsolt 49,11-13 ; Préd 2,21 ; Lk 12,16-21
7 Árnyékként jár-kel itt az ember, bizony hiába vesződik. Gyűjtöget, de nem tudja, ki fogja hasznát venni.
8 Így hát mit várhatok, Uram? Egyedül benned reménykedem!
Vívódó lélek panasza, ez a zsoltár felirata. Vívódó lélekkel állunk itt. Nehéz megszólalni, vigasztalni, üzenetet megfogalmazni. Egy idejekorán, hirtelen elhunyt testvérünk koporsóját vesszük körül, akinek életében – ahogy mindnyájunkéban – sok testi-lelki nyomorúság, talpra állás és bukás, erény és gyarlóság, külső és belső harc volt.
Azt határoztam, hogy vigyázok szavamra, írja a zsoltáros. Az ige figyelmeztet: az ítélkezés nem a mi dolgunk. „Ó, de a hegyek magasak, tenger zúgó árja mély”, hangzik egyik énekünkben, amelyik éppen Isten mindent felülhaladó kegyelméről szól. Sokat vétkezünk az ajkunkkal. Jakab a fő bűnök közé sorolja azokat, amiket a beszéddel követünk el. Jó elcsendesedni, szembe nézni önmagunkkal, meglátni a bűnök, negatív dolgok előzményeit és következményeit, de mind a magunk, mind a mások életében mindenképpen a jót is, amit Isten mindnyájunk lelkébe elrejtett.
De a zsoltáros nem tudja mégsem elhallgatni fájdalmát. Igen, a fájdalom szava kikívánkozik belőlünk, belőletek. Gyászotokban, veszteségetekben, a gyermek, a testvér koporsója mellett állva kiömlik szívünkből, szívetekből a keserűség szava. Sóhajaink felerősödnek, panasszá fokozódnak. Olyan emberi ez, és közös sorsunkra emlékeztet, hiszen mindenkire vonatkozik a gyászban, a csalódásban az, amit énekeltünk: „éget, sajog a seb”. Milyen jó, hogy Isten előtt őszintén elsorolhatjuk mindazt, ami terhel minket, ami kérdés, ami fájdalom! Előjönnek bennetek is a múlt emlékei: az ártatlan gyermekkor, ifjúkori álmok, tervek, aztán a csalódások, kísértések, amikor megtört valami a lélekben. Mégis, mindezek között megtapasztalhattátok Isten atyai irgalmát, és az összetartozást a család közösségében.
Ebben a felindultságban kéri a zsoltáros Istentől, hogy jelentse ki élete végét, hogy meddig tart napjainak sora. De milyen csodálatosan bölcs az Isten! Nem adja tudtunkra. Nincs a homlokunkra írva, ahogy mondani szoktuk. Elhunyt testvérünket életerős férfinek ismertük, az egyháznál is sokat segített – és milyen váratlanul távozott! Azt világosan tanítja az Ige (tapasztalatunk is megerősíti), hogy földi életünk lejár. Ez egészen biztos. Pál apostol azt írja: tudjuk, hogy e mi földi sátorházunk elbomol. De Krisztusra néző hittel folytatja: épületünk van Istentől. A fő kérdés nem is az, hogy meddig tart életünk, hanem az, hogy meddig tart/terjed a hitünk? Csak az első felét ismerjük a kijelentésnek? Csak a halált valljuk (mert nem áll módunkban tagadni), vagy az örök életet is?
Arasznyivá tetted napjaimat, életem ideje semmiség előtted. Súlyos szavak. És valósak. Igaz, ami elmúlt, az olyan, mint az álom? Visszatekintve eltöltött éveinkre, úgy tűnik, hogy azok elrepültek. Már nem rendelkezünk velük. Akár 57 évesen, akár fiatalabb vagy idősebb korban. Földi értelemben csak a mostani pillanat a miénk. (Élettörténet.)
Mi életének földi vetületét ismertük, azt is csak felületesen. Isten a szívek vizsgálója. Tudjuk, hogy ő a jóra, a békességre rendelt mindnyájunkat.
Mint egy lehelet, annyit ér az ember, mondja keserűen a zsoltáros. Talán éppen egy fiatal barát, rokon elvesztése mondatja ezt ki vele. Kegyetlen mondat. Ebben a lelkiállapotban így látja ezt a zsoltáros. De nekünk az új szövetségre kell tekinteni, Jézus Krisztusra, aki értünk kilehelte lelkét, drága isteni életét adta. A golgotai kereszt mutatja meg, hogy mit érünk mi, bűnös emberek. Elfogadjuk-e a kegyelmet? Milyen szépen mondjuk a HK hitvallását: nem aranyon, vagy ezüstön… Bárcsak a szívünkbe íródna! Hát, testvéreim, mérjük ehhez magunkat, ne engedjük, hogy csüggedés, vagy akárki véleménye, vagy akármilyen kísértés, akármilyen szenvedély eltántorítson ettől a meggyőződéstől!
Árnyékként jár, hiába vesződik. Ez a földi valóság. Igen, igyekezetünk, munkánk semmivé lesz, de a lelki kincsek örökre megmaradnak. Az újszövetségben azt olvassuk: a ti munkátok nem hiábavaló az Úrban. Gyűjtsünk mennyei javakat!
Mit várhatok, Uram? Nyomaszt ez a kérdés minket is. Mire számíthatok, ha ilyen bizonytalan ez az élet? Ha holnap az én szívem áll meg, vagy a másé. Vajon, kétségbe kell esnünk?
És itt kezd nyílni a zsoltáros szeme, kibontakozni a hite. Nem azt a pogány hitvallást idézi, nem arra következtetésre jut, hogy akkor „együnk, igyunk, holnap úgyis meghalunk”, hanem azt mondja megcsendesülő szívvel: egyedül benned reménykedem. „Egyedüli reményem”, énekeltük. Temetési éneknek nevezzük, de nem az. Minden napunk bizonyságtétele kell legyen! Istenben van reménységünk ifjúságunkban és idős korunkban, egészségünkben és betegségünkben, terveinkben és csalódásainkban, az élet sűrűjében állva, és szemben a halállal. Egy reformátori hitvallás ez: egyedül Istenben Krisztus által.
És itt igazi, élő reménységről szól a bizonyságtétel. Nemcsak arról, amelyik életünk végéig kísér el. Hogy ti. reménykedni kell valamiben, mert „a remény hal meg utoljára”. Arról a reménységről van szó, amelyről Péter apostol így ír: áldott az Isten, aki újjászült minket élő reménységre… Jézus Krisztusnak a halálból való feltámadása által. Ezt fogadjuk a szívünkbe! Ő, ami élő Urunk adjon vigasztalást, békességet, megtartatást! (…)
Legyen a mi reménységünk egyedül Istenben! Ámen.
Urunk, örökkévaló Istenünk,
megdöbbenéssel állunk most előtted testvérünk halálára gondolva. Együttérzéssel állunk a megtört idős szülők, megrendült testvér és rokonok mellett, és kérjük Szentlelked vigasztalását számukra. Köszönjük, hogy kérdéseinkre, kétségeinkre Krisztusban adsz nekünk választ. Aki benne hisz, az nem lát halált. Azt kegyelemből országodba fogadod. Bocsásd meg, ha hitetlenség van bennünk is, életünk sötétségében nem látjuk a te világosságodat, veszteségünkben a Krisztus győzelmét. Köszönjük Atyánk, hogy szent Fiadban egyértelműen kijelentetted, hogy te a békességre, az életre, üdvösségre rendeltél minket. Ez a te szent akaratod velünk. Segíts minket, hogy mi is ezt akarjuk, és gyarlóságaink ellenére erre törekedjünk! Taníts minket bölcsességre, hogy ne a hirtelen széthulló javakat keressük, hanem azokat, amik megmaradnak. Amik valóban gazdaggá teszik életünket, és általunk a másokét is. Köszönjük, hogy tőled várhatjuk életünk minden helyzetében az áldást, a segítséget, a bátorítást, a reménységet, és Krisztusért az üdvösséget.
Adj vigasztalást gyászoló testvéreinknek, hogy fájdalmukban a te békességed előtt nyissák meg szívüket, a nehéz időkben tudjanak egymás támaszai lenni, szeretettel egymásnak szolgálni. Te vezesd, őrizd, erősítsd őket kegyelmedből!
Légy oltalmazója, megtartója egész közösségünknek, taníts minket a szerinted való, egymás javát munkáló, dicsőségedet hirdető életre! Köszönjük, hogy Krisztus az út, az igazság és az élet számunkra. Ámen.
Jn 5, 28-30 (beszéd ortodox temetésen )
28 Ne csodálkozzatok ezen, mert eljön az óra, amelyben mindazok, akik a sírban vannak, meghallják az ő hangját, 1Tim 4,16
29 és kijönnek: akik a jót tették, az életre támadnak fel, akik pedig a rosszat cselekedték, az ítéletre támadnak fel. Dán 12,2 ; Róm 2,6-10
30 Én önmagamtól nem tehetek semmit: ahogyan tőle hallom, úgy ítélek; és az én ítéletem igazságos, mert nem a magam akaratát keresem, hanem annak az akaratát, aki elküldött engem.
Testvérek, megdöbbenés, szomorúság van a szívünkben testvérünk, váratlan eltávozása miatt. Csendes természetű, segítőkész falustársunk volt, akinek – az Ige tanítása szerint - gondja volt a tisztességre minden ember iránt, lett légyen az magyar, román, református, ortodox vagy éppen adventista vallású. Feltűnés nélkül élt, és hirtelen hagyta itt ezt a földi világot. Tervei, céljai voltak még ezen a világon, de azokat – életével együtt – le kellett tennie. Hála Istennek, utolsó éveit józan munkálkodással töltötte, sokat fáradozva családjáért, és ebben az időszakban bizonyára lelki dolgaira is jobban oda tudott figyelni.
Ne csodálkozzatok, mondja Jézus. Igen, vonatkoztathatjuk ezt a felszólítást földi életünkre is, annak mulandóságára, arra, hogy tudatában kell lennünk: egyik pillanatról a másikra kiesik a munka a kezünkből, elnémul az ajkunk, és szeretteink sem tehetnek többet értünk, mint azt, hogy – amint mondani szoktuk – megadják a végtisztességet. Beleremeg a szívünk, mégis el kell fogadnunk, mégis reménykedve, hittel kell élnünk, és készen kell lennünk. Porból vétettünk: valóban, a föld anyagaiból tevődik össze a testünk, de lelkünk Istenhez köt minket. A HK szerint igazából egész valónkkal, mind testestől, mind lelkestől Krisztuséi vagyunk.
De beszél Jézus ebben a felszólításban az ő mennyei hatalmáról is . Ne csodálkozzatok, ne vonjátok kétségbe, bár érthetetlen és csodálatos dolog az. Eljön az óra: nemcsak a halál órája, hanem a feltámadásé, az Isten színe előtti megállásé is. Eljön az óra, hogy mindenki meghallja az Emberfia szavát. Mert életünk nem vész el a halállal, Istennél őriztetik.
Nagy kérdés, hogy ismerjük-e a Jézus szavát. Jó pásztorunk-e ő, akire hallgatunk, akiben hiszünk, akit követünk? Vagy nem akarjuk őt ismerni, nem akarjuk őt elfogadni. Most még csak világnézet, személyes vélemény kérdésének tűnik, de a végső számadásnál üdvösség és kárhozat kérdése lesz. Akik a jót cselekedték, az életre, akik a rosszat, az ítéletre kelnek fel. Jó és rossz, élet és ítélet. Mi a jó és mi a rossz? A Biblia tanítása szerint egyedül Isten a jó: a jó cselekedet tehát az, ami szerinte való, és rossz az, ami akaratával nem egyezik. Még konkrétabban: jó az, amit Krisztus megmutatott, ami krisztusi, ami a Benne való hitből fakad, rossz az, amit Krisztus nélkül, az ő szeretetén kívül teszünk. Alapjában véve a Krisztussal való kapcsolatunkról van szó. Akié a Fiú, azé az élet, akiben nincs meg az Isten Fia, az élet sincs meg abban. (1 Jn 5, 12) A kérdés az, hogy igazán keresztyének vagyunk-e (a „crestin” szó is ugyanabból a görög szótőből származik): Krisztushoz tartozókként, az ő lelkületét hordozva élünk-e? (A vöröskereszt története: 1859 - Solferninoi csata, Jean Henry Dunant, 40.000 halott.)
Az ítéletet Isten Krisztusra bízta. Az a Krisztus ítél meg minket, aki úgy szeretett, hogy önmagát adta értünk. Aki végtelenül szeret. Aki teljes kegyelemmel és igazsággal. Sok hiányosság van bennünk, de ha Benne bízunk: megtartatásunk van.
Ezt a bizodalmat, vigasztalást adja meg az Úr nektek és mindnyájunknak! Ámen.
Zsolt 22 (virrasztó)
Egy mély fájdalomban fogant imádságot, zsoltárt olvastam fel. Szinte úgy érezzük, a mi fájdalmunkat mondja ki. Elköltözött testvérünk fájdalmát. Ő egy ideje már nem tudta megfogalmazni. De íme, az Ige szavakba önti. Helyettünk. Tudjuk, ez a zsoltár az emberi nyomorúságon túl Jézus Krisztus szenvedéseiről szól. Megváltó haláláról. Amit helyettünk vállalt. Elhordozott értünk, velünk.
Hisszük, ő volt társa elhunyt testvérünknek is. A keresztségben elhangzott az ő élete fölött is, és sokszor megtapasztalta: tiveletek vagyok minden napon a világ végeztéig.
A kereszten elhangzott kiáltással indul a zsoltár. Krisztus is átélte. Tudjuk, hogy végig kellett járnia a szenvedés útját, ki kellett innia a poharat. A zsoltáros elismeri Isten hatalmát és dicsőségét, nem vonja kétségbe igazságát. Elsorolja, hogy őseinek is ő volt megtartója. Mennyire igaz! Isten kegyelmét nem kérdőjelezi meg az én nyomorúságom. Csak sokszor nem értem, mi és miért történik. Benned bíztak, nem szégyenültek meg.
Úgy látja a szentíró, hogy mindenkinél nagyobb nyomorúság jutott. Féreg vagyok, megvetett: kemény kifejezések… Aztán megszólal a bizalom hangja: anyám méhétől reád voltam utalva. Istenem, a te kezedben biztonságban volt és van az életem, ezt most is elismerem. Testvérünk életére gondolunk gyermekkorától kezdve: fáradozására, küzdelmeire, hitére. Jelen volt benne az Isten kegyelme: a mélységekben is, mint szabadító hatalom. És a győzelmekben, mint megáldó szeretet.
A zsoltáros újból a kísértések, üldözés, betegség, nyomorúság tátongó szakadékaira néz. Egy kétségbeesett kiáltás szakad fel belőle: ne légy tőlem távol, mert közel van a baj. A testemben, az elmémben. De te még közelebb vagy. A lelkem a tied.
A testi elesettség: ó, mennyire megviselte testvérünket is! Régi presbiteri fényképeket nézegettem: életerős, kemény munkabírású férfi volt, és úgy megapasztotta ez a rettenetes betegség. Megszámlálhatnám minden csontomat… Súlyos tünetek, a leépülés, a gyengeség nyilvánvaló jelei. Azonban nemcsak az emberi szenvedésre emlékeztetnek minket ezek, hanem arra a Krisztusra, aki fájdalmainkat viselte, aki elhordozta békességünk büntetését.
Aztán változik a zsoltár hangja. Meghallgatásról, békességről, megváltásról szól. Újszövetség nyelvén: üdvösségről. Szem nem látta, fül nem hallotta boldogságról…
És az utódokról, akik Istent szolgálják, az ő áldásainak bizonyságai lesznek nemzedékről nemzedékre. Akik tovább hirdetik majd, hogy igaz, amit ő tesz. Isten legnagyobb kegyelmi tette éppen az Igaznak az odaadása volt, aki által mi is igazságot nyerünk, és méltókká tétetünk arra, hogy Isten országát örököljük. Ámen.
Jn 16, 20-22.33. (temetés)
20 Bizony, bizony, mondom nektek, hogy ti sírni és jajgatni fogtok, a világ pedig örül; ti szomorkodtok, de szomorúságotok örömre fordul.
21 Amikor az asszony szül, fájdalma van, mert eljött az ő órája, de amikor megszülte gyermekét, nem emlékszik többé a gyötrelemre az öröm miatt, hogy ember született a világra. Ézs 26,17-18 ; Mik 4,9-10
22 Így most ti is szomorúak vagytok, de ismét meglátlak majd titeket, és örülni fog a szívetek, és örömötöket senki sem veheti el tőletek:
33 Ezeket azért mondom nektek, hogy békességetek legyen énbennem. A világon nyomorúságotok van, de bízzatok: én legyőztem a világot. 1Jn 2,14 ; 5,4
Drága testvéreim, a Krisztus szavait hallottuk. Nekünk valóban az ő vigasztalására van szükségünk. Mennyei reménységre. A Krisztus vigasztalására volt szüksége elhunyt testvérünknek is emberi erőt meghaladó nyomorúságában. Nektek is, akik mellette álltatok, vele együtt szenvedtetek. Adventi idő van, karácsonyra készülünk, hálát adva a testet öltés csodájáért, ua. várva Urunk második visszajövetelét is. Hisszük, valljuk: Krisztus azért jött el, azért vállalta a sorsunkat, hogy eggyé lévén velünk a szenvedésben, elhordozza bűneinket, békességet szerezzen számunkra, és azért fog eljönni, hogy az ő dicsőségében részeltessen.
