Jézus világosan beszél arról, hogy van sírás és jajgatás. A napokban olvastuk a Jakab leveléből: ismeritek Jób tűrését, szenvedését. Elköltözött testvérünknek is jutott a Jób sorsából. Súlyos próbát, betegséget kellett hordoznia. Szívszorító volt látni, ahogy fokozatosan leépül, elfogy benne a fizikai és szellemi erő. De hisszük, Isten kegyelme nem fogyatkozott el benne. Drága családtagotok a teljes erőtlenséget kellett átélje, és a ti erőtök kellett pótolja az övét, és mindnyájatokét az Istené. Mert amikor erőtlen vagyok, akkor vagyok erős. Akkor tapasztalom meg, hogy van nagyobb erő is, mint az enyém.
Sírni és jajgatni – lelki vívódást is jelent ez. Volt ilyen a ti életetekben is. Istent félő, Krisztus nevét valló emberek vagytok, biztos sokat vívódtatok az Úr előtt, sokszor emésztettek gyötrő kérdések: miért kell hozzátartozótoknak ezt a nehéz utat járnia?
Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet? - hallottuk a kérdést a virrasztóban is. Jézus maga is sírt és jajgatott. Testvéreim, a válasz nincs a birtokunkban, de annál közelebb kerülünk hozzá, minél inkább Istenre tudunk figyelni. Nézvén a hit fejedelmére… igen, a bajban is, a legnagyobb szenvedésben is. A válasz nem kívülről érkezik, hanem felülről, Istentől, és bent szólal meg, azok szívében, akik a legjobban sóvárognak az Úr szabadítására.
A világ örül, ti szomorkodtok, mondja Jézus a tanítványoknak. De ne irigyeljük a világ, az Isten nélkül élők bűnös, mulandó örömét! A zsoltáros is ír arról, hogy a gonoszok virulnak, az istentagadóknak szerencséjük van. Ideig, óráig. De nincs élő reménységük. A ti szomorúságotok örömre fordul. Milyen drága üzenet! Nem olcsó bátorítás. Az a Krisztus mondja, aki azért jött, hogy életünk legyen és bővelkedjünk. Az benne való örömről van szó: már itt a földi életben, de teljességgel majd az Isten országában.
Egy kifejező példát említ Jézus: amikor az asszony szül, fájdalma van. Ez a vajúdás, ez a gyötrődés az életet hirdeti. Gondoljunk Krisztus születésére, az ő szenvedésére, különösen megváltó halálára, ami valóban az életről szól. Mindnyájunkéról. (Élettörténet.)
Testében valóban a halál bélyegét hordozta. Ahogy Krisztus is magára vette azt, hogy minket megváltson, és dicsőségében részeltessen. Ez a mi hitünk és reménységünk.
Ezeket azért mondom nektek, hogy békességetek legyen énbennem. Istennek erre a végtelen békességére van szükségünk, amely a szenvedést, gyászt is reménységgé változtatja. Fáj minden elválás, de tudnunk kell: eltávozott szeretteink nem esnek ki az élő Isten hatalmából, kegyelméből.
A világon valóban nyomorúságunk van: betegség, gond, baj, megpróbáltatás. Akárkit kérdeznék meg, sorolni tudná. Van, akiknek az életében ez még inkább nyilvánvaló.
De bízzatok – folytatja Jézus-: én legyőztem a világot. A nyomorúság esendő természetünk velejárója. Krisztus azért jött, hogy legyőzze a bűn hatalmát, megdöntse uralmát. Hogy általa és vele együtt Isten gyermekei legyünk. Hogy részünk legyen az ő dicsőségében. A menny örömében. Ezzel a bizalommal, békességgel és hittel vegyetek búcsút.
Az Úr kegyelme legyen mindnyájunkkal! Ámen.
Urunk, irgalmas Istenünk, mennyei Atyánk Jézus Krisztusban, a zsoltáros szavával kérünk, légy közel hozzánk, mert közel a nyomorúság. Egy olyan testvérünk koporsójánál állunk, aki valóban sokat szenvedett. Hisszük, mennyei Atyánk, hogy a legnagyobb mélységben is te voltál vele, te hordoztad, és kegyelmedtől senki és semmi nem tudta elszakítani. Köszönjük, hogy megváltó Urunk, akinek születése ünnepét készülünk megszentelni, azért vette magára emberi sorsunkat, öltözte fel emberi testünket, hogy legnagyobb kísértéseinkben is tudjuk, hogy ő mellettünk van megtartó szeretetével. Sőt még a halállal szemben is reménységünk legyen, mert ő legyőzte annak hatalmát, és üdvösséget szerzett nekünk. Igen, van sírás, van küzdelem, „igen, Atyánk, öröm vagy bánat ér, akármi gyász”, de van vigasztalás, van reménység, van békesség. Olyan jó meghallani drága ígéretedet: bánatunk örömre változik. Te erőt adsz, te felemeled tekintetünket a te örökkévaló világosságod meglátására. Köszönjük, hogy Krisztus meggyőzte a világot, legyőzte a bűn hatalmát, és mi megváltó irgalmában élhetünk.
Hálát adunk elköltözött testvérünk életéért, munkájáért, szeretetéért, amit megosztott övéivel, de másokkal is, a faluközösségben, az egyházban, hálát adunk presbiteri szolgálatáért, azért, hogy – emberi erőtlenségében is – a te bizonyságod lehetett.
Kérünk, vigasztald gyászoló testvéreinket, az egyedül maradó özvegyet, te légy támasza, szívének bizakodása, áldd meg békességeddel a gyermekeket, segíts őket, hogy Igédre és elődeik példájára is figyelve a Krisztus követésére igyekezzenek, mert ő az út, igazság és élet! Áldd meg az unokák életét, adj jó előmenetelt számukra az életben, a hitben, reménységben! Légy minden gyászolóval, mindnyájunkkal, akik együtt voltunk ezen az alkalmon! Kegyelmedben, oltalmadban őrizz minket, és tarts meg a magad számára itt és az örökkévalóságban! Ámen.
Zsolt 86, 1-13 (virrasztó)
Egy idős testvérünk távozott el közülünk együtt a múló esztendővel, aki gyülekezetünknek hűséges, markáns tagja, régi korok megalkuvást nem ismerő erkölcsének képviselője volt, aki megérte a bibliai kor felső határát („az ember élete 70, vagy ha feljebb 80 esztendő”), aki bár betegség és gyengeség közepette, de megbékülve távozott ebből a földi életből. Adventkor – férje halálának 40. évfordulójára emlékezve - felvette az úrvacsorát. Úgy érezzük: távozásával szegényebb lett a gyülekezet közössége, és szegényebb lett a ti otthonotok, amelynek körében közel 90 évesen is családfő, édesanya volt. Ebben a fájdalomban mulandóságunk és erőtlenségünk jut eszünkbe. A zsoltárban is erről hallottunk: nyomorult és szegény vagyok. Ezért fordulok hozzád, Uram, mert egyedül te tudsz könyörülni rajtam.
Tartsd meg életemet! Nem volt könnyű elhunyt testvérünk élete, sok munka, küzdelem, nélkülözés volt benne, de mindezek között megsegítette az Isten. Megtartotta életét, adott erőt a munkához, a család gondjainak hordozásához, kitartást, erős akaratot, bátorságot szembenézni a nehézségekkel, és türelmet, békességet az idős korhoz, a betegséghez.
Mindennap hozzád kiáltok, utánad vágyódik a lelkem. Nagyon szép hitvallás ez. Testvérünk gyakran fordult Istenhez imádságban, kéréseivel magáért, övéiért. Bibliás asszony volt, aki ragaszkodott is az Isten igéjében felismert igazsághoz. Mert aki az Úrra figyel, annak tanács, vigasztalás az ő szava. Szükségünk van erre, mert egyre inkább belátjuk: valóban nincs másban oltalmunk, nincs más, akire rábízhatnánk magunkat, szeretteinket. Különösen az élettől búcsúzva lesz ez nyilvánvaló: egyetlen biztos alap, kőszikla marad: Isten.
Mert te jó vagy, Uram. Hitvallásaink arról szólnak, hogy mi bűnösök vagyunk, de Isten kegyelmes és irgalmas. Emberek részéről tapasztalhatunk rosszindulatot, de Isten irgalmában nem csalatkozhatunk. Ez a mi reménységünk. Isten jósága, bocsánata, és szeretete, amit Krisztusban mutatott meg… Karácsony csodálatos módon tesz erről bizonyságot. Megjelent Isten üdvözítő kegyelme. Karácsony üzenetét még a betegség, a gyász, a halál sem írja felül. Az, hogy még boldog karácsonyt kívánhattatok szeretteteknek, nemcsak az utolsó napra vonatkozó elégtétel, hanem túlmutat a földin. A HK szerint: Krisztusban „az örökkévaló ünnepre” készülünk.
Aztán magasztalja a zsoltáros Isten csodáit a természetben… A hívő ember a téli fagyban, a tavasz ébredésében, az ősz gyümölcstermésében Isten dicsőségét szemléli. Testvérünk nemzedékére kiváltképpen jellemző volt: természetközelben éltek, szerették Isten teremtett világát, a mezőt, az erdőt, a kertet, a termést… Mindent áldásnak láttak.
És azt kéri a szentíró: taníts utjaidra, igazságodra. Az igazság nagy kérdése életünknek. Tanulnunk kell. Istenre figyelve. Az Úrban megpihent testvérünk számára fontos volt az igazság. Férje meghurcoltatása is erről szólt.
Földi utunkhoz hozzá tartozik a sír is. Egy csodálatos mondattal zárul ez az igeszakasz: annyira szeretsz, hogy a sírból is kivezetsz. Húsvéti üzenet az Ószövetségben. Emberileg nincs tovább. Utolsó állomás. (Idős lp. írt le egy történetet: villamoson utazott hazafelé, a végállomáshoz érkezett, szólt a kalauz, hogy a villamos nem megy tovább, ő leszállt, elindult gyalog haza, és amikor belépett az ajtón, az jutott eszébe, hogy ilyen a földi életút is, egyszer véget ér, hogy majd igazi otthonunkba érkezzünk meg.) Ez a mi keresztyén hitünk, reménységünk, az Úr ezzel töltse be és vigasztalja mindnyájatok szívét. Ámen.
Urunk, teremtő mennyei Atyánk,
mi is hozzád fordulunk nyomorúságunkban, gyászunkban, és kérünk, hogy könyörülj rajtunk. Emlékezz meg arról, hogy porból vétettünk, és véges teremtményeid vagyunk, arról, hogy fáj az elmúlás, az elválás, a búcsú. De emlékezzél meg a te örökkévaló irgalmadról is, amellyel minket Krisztusban megváltottál, gyermekeiddé fogadtál és az üdvösségre választottál el. Köszönjük, hogy ezzel a reménységgel tekinthetünk elveszített szeretteinkre. Ebben a reménységben nyerhetnek vigasztalást, megbékélést most gyászoló testvéreink is. Tudjuk, ennek a bizodalomnak nem a mi érdemünk az alapja, hanem a te irgalmad, kegyelmed és jóságod és szereteted. Köszönjük, hogy földi életünkben szüntelenül megmutatod hatalmadat, megtartó gondviselésedet: életünk eseményeiben, a természet csodáiban, szent Igédben. Hálát adunk, hogy elhunyt testvérünk életében is ez lett nyilvánvaló: munkájában, küzdelmei között, az övéi iránti szeretetében, egyházához való ragaszkodásban, öregségében, betegségében. Te adtál neki hitet, erőt, békességet. És te készítetted el neki és mindazoknak, akik hisznek, az üdvösséget Jézus Krisztusban. Kérünk, taníts a te utjaidra és a te igazságodra minket, hogy Krisztust kövessük hűséggel, a mi Urunkat, aki vállalta a betlehemi jászol alázatát, a golgotai kereszt szenvedését érettünk, és aki felmagasztaltatott. Akinek nevére minden térd meghajol egyszer. Ő jár velünk földi vándorlásunkban, és ő az, aki a sírból is kihozza életünket. Ebben a hitben vigasztald gyászoló testvéreinket, és őrizd meg mindnyájunk szívét! Ámen.
És 40, 28 – 31 (temetés)
28 Hát nem tudod, hát nem hallottad? Örökkévaló Isten az Úr, ő a földkerekség teremtője! Nem fárad el, és nem lankad el, értelme kifürkészhetetlen. Zsolt 24,1-2 ; 90,2
29 Erőt ad a megfáradtnak, és az erőtlent nagyon erőssé teszi. 1Sám 2,4 ; Zsolt 68,10 ; Mt 11,28
30 Elfáradnak és ellankadnak az ifjak, még a legkiválóbbak is megbotlanak.
31 De akik az Úrban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a sasok, futnak, és nem lankadnak meg, járnak, és nem fáradnak el. 2Sám 1,23 ; Zsolt 103,5
A hallott az igeszakaszban találjuk a 2018-as falinaptáron olvasható igeverset is. Az esztendő bibliai mottójának is tekinthetjük, ami az év első temetésén sajátos hangsúllyal szólít meg. Egy kérdéssel indul. Kérdéseinket, kételyeinket magunkkal hoztuk múltunkból, az előző esztendőből. Naponta szembesülünk, vívódunk velük, és különösen felerősödnek bennünk egy-egy családtag, rokon, barát távozásakor.
Hát nem tudod? És ki kell mondanunk, hogy nem, sok mindent nem tudunk, nem értünk. Még azt sem, ami úgy elfogadunk, amire vannak ún. válaszaink. Pl. az, hogy „ha születtünk, meg kell halnunk”. Vagy: „mindenkinek van egy életútja”. De miért születtünk és miért halunk meg? Milyen végső célba illeszkedik bele az életünk? Be kell látnunk, hogy ha csak emberi síkon vizsgáljuk ezeket a kérdéseket, csupán az említett közhelyekig jutunk el.
Az ige figyelmünket az emberiről a mennyeire irányítja, Isten örökkévaló teremtő és gondviselő hatalmára, és ebbe az összefüggésbe helyezi el az életünket. Nyilván, van annak egy földi kerete időben és térben, de van egy mennyei meghatározottsága is. Elköltözött testvérünk esetében ez a földi keret közel 90 esztendőre terjedt ki 1928 és 2018 között, és helyszíne túlnyomórészt a szülőfalu volt, illetve az utolsó években Marosvásárhely.
De ennek a hosszú életnek minden percét- születésétől kezdve –, minden mozzanatát áthatotta az Isten kegyelme. Rá nézve is érvényes volt a megrendítő bizonyságtétel: úgy szerette Isten e világot, hogy egyszülött Fiát adta. Az, amit a az Ézsaiás 43. fejezete elején olvasunk: ne félj, mert megváltottalak. Bennünk nemcsak a mulandóság, nemcsak a földi lét törvényei hatnak, hanem – azok között, azok fölött – a kegyelem törvénye Krisztusban. Isten örökkévalóságának fényében kell látnunk magunkat, küldetésünket. Életünk tőle indul és hozzá érkezik.
Először róla kell beszéljünk, hogy magunkról is beszélhessünk. Ő a földkerekség teremtője, nem fárad el, értelme kifürkészhetetlen. Isten személyes alkotása az, ami körülvesz, és Isten személyes ajándéka az életünk. Gondviselésében, megtartó jóságában hordoz szüntelen. Elhunyt testvérünk rendületlenül hitt ebben. Lehetnek mélységei az életünknek, próbák, betegségek, csalódások, talán ki is mondjuk: elhagyott az Isten, elfeledkezett rólunk, háta mögött felejtett (Kányádi), de egy pillanatig sem hagy ő magunkra. Hát elfeledkezhet-e az anya gyermekéről? Még halálunkban sem. Luther szavaival: akkor áttesz egyik kezéből a másik kezébe, a földi világból az ő örökkévaló dicsőségébe.
A mi munkánkban, még szeretetünkben is vannak szünetek, vannak kihagyások, megfáradások, de mindig a soha nem fáradó Istenhez fordulhatunk. Milyen jó ezt tudnunk.
Aztán az Ige maga is kimondja: maradnak kifürkészhetetlen titkok az életünkben, de valljuk azt, hogy a legfontosabb tisztázódott Krisztusban: Isten az életre rendelt minket. Ő nemcsak teremtő, de megváltó Istenünk is. Erről az életről kell szóljon szolgálatunk, földi küldetésünk, és erről szól a mi jövendőnk.
Erőt ad… Nagy kérdése életünknek az erő. A fizikai, de még inkább a lelki. Igaz, milyen hamar el tud fogyni?! Kísértések, nehézségek, próbák súlya alatt hamar elveszítjük reménységünket, elcsüggedünk, eljutunk a kétségbeesésig, abba a szánalmas lelki állapotba, amikor kimondjuk: nincs erőm. A Szentírás nagyjait látjuk ebben a helyzetben: Mózest, Illést. Pál apostol is így kiált fel: ő, én nyomorult ember. És mégis jó eljutni ebbe az állapotba, akármilyen keserves, mert ekkor döbbenünk rá arra teljes szívünkből, hogy szükségünk van Istenre. Hogy nála nélkül egyetlen lépést sem tehetünk. Nála nélkül percig sem élhetünk. Hogy ő a mi igazi erőforrásunk. Hogy a benne való bizalomban erősödhetünk meg, kaphatunk új lendületet, indulhatunk tovább.
Akik az Úrban bíznak... Akik készek hittel hozzá fordulni, akiket semmi sem rendít meg ebben a bizalomban. És akkor az ember megtapasztalja, hogy megújul ereje. Nem a mi képességeinkről van szó immár, hanem egyedül Isten erejéről. Nem önmagunkban vagyunk erősek, hanem Isten által. És akkor ki tudjuk mondani Pállal együtt: mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít. Megerősített emberek vagyunk.
Kedves gyászoló testvérek, Édesanyátokat erős asszonyként jellemeztétek, akinek helyt kellett állni, utat kellett törni, sokat kellett fáradozni családért, közösségért. Az ige alapján kimondhatjuk: az Úrtól nyert erőt. Hitte, hogy van megbízatása, Istentől kapott feladatokat. És ha feladatokat kapunk, akkor erőt is hozzá. És ha életet, akkor megtartatást is. Ez a mi bizodalmunk alapja. Immár lezárult életének példája erre tanít. (Élettörténet)
Egyszer földi, testi erőnk elfogy. Amíg időt, erőt, lehetőséget ad Isten, azért kapjunk, hogy szolgáljunk, hogy áldás legyünk, hogy a jót, Isten országát építsük. De itt földön ezeket – fokozatosan, vagy pedig hirtelen – le kell tennünk, ki kell engednünk a kezünkből. Miként valljuk a feltámadás igéit? Elvettetik erőtlenségben… igen, a halál a végső erőtlenség állapota. De feltámasztatik erőben! Krisztus is erőtlenségben jelent meg, engedelmes volt a keresztfa haláláig, hogy azt legyőzve dicsőséges Úrként támadjon fel. Erőt adó bizodalmunk Istenben nemcsak a földi élet határáig terjed. Krisztus által tovább, az üdvösségig. Szárnyra kelnek, mint a sasok. Ez a gyönyörű kép tekintetünket felfele irányítja, Isten örökkévaló országa felé, ahol (HK) „oly tökéletes boldogságom lesz…”(…)
Vigyük szívünkben újévi biztatásként: akik az Úrban bíznak, erejük megújul. Ámen.
Örökkévaló, teremtő mennyei Atyánk, megváltó Istenünk Jézus Krisztusban, hozzád jövünk erőtlenségünkkel, szomorúságunkkal, fájdalmas, szorongató kérdéseinkkel, és téged kérünk, Szentlelked által gyújts világosságot szívünkben, hogy értsük vigasztaló igédet, megtartó, üdvözítő akaratodat. Köszönjük, hogy tudhatjuk, vallhatjuk, hogy életünk a te kezedben van, és ha itt elfogynak napjaink, még a halál sem választhat el tőled, atyai szeretetedtől. Látod azt, milyen sokszor megfáradunk, elcsüggedünk, milyen sokszor feladnánk a harcot. Olyan jó volt hallani, hogy meg lehet újulni erőben, lélekben, hitben, reménységben. Ezt kérjük tőled. Add, hogy benned való bizodalmunkat soha fel nem adjuk, mert annak nagy jutalma van. Köszönjük, hogy ebben a bizalomban hordoztad elhunyt testvérünket is, és így adtál neki erőt küzdelmei között, amit a családért, szeretteiért vállalt és vívott első sorban, de a közösségért, másokért, a gyülekezetért is. Mellette voltál akkor, amikor a munka terhét hordozta, és akkor is, amikor testi-szellemi erőtlenséget kellett átélnie, a betegágyon, a szenvedésben, elesettségben. Hisszük, szolgálatában és betegségében is a te kegyelmed mutatkozott meg. És reá nézve is valljuk – aki immár eltávozott e földi életből-, de önmagunkra nézve is: hogy tőled senki és semmi el nem szakíthat, mert Krisztus azért vállalta sorsunkat, azért halt meg, hogy nekünk életünk, üdvösségünk legyen általa.
Ebben a reménységben erősítsd, és kegyelmedben vezesd tovább a gyászolókat, áldd meg életüket, add, hogy tovább tudják vinni a kapott lelki örökséget, és kitartsanak a hitben, szeretetben, a jónak szolgálatában. Tarts meg mindnyájunkat és vezess békességben az üdvösség útján, Krisztus Jézusért! Ámen.
