1 Jn 5, 13-21 (vas.de.)

13 Ezt azért írtam nektek, akik hisztek Isten Fia nevében, hogy tudjátok: örök életetek van. 

14 Az iránta való bizalmunk pedig azt jelenti, hogy ha bármit kérünk az ő akarata szerint, meghallgat minket. 

15 Ha pedig tudjuk, hogy bármit kérünk, meghallgat minket, akkor tudjuk, hogy már megkaptuk, amit kértünk tőle. 

16 Ha valaki látja, hogy a testvére nem halálos bűnt követ el, könyörögjön érte, és életet fog adni annak, aki nem halálos bűnt követ el. Van halálos bűn: nem az ilyen esetre mondom, hogy könyörögjön. 

17 Minden gonoszság bűn, de van nem halálos bűn is. 

18 Tudjuk, hogy aki Istentől született, nem vétkezik, sőt aki Istentől született, az megőrzi önmagát, és a gonosz meg sem érinti. 

19 Tudjuk, hogy Istentől vagyunk, és az egész világ a gonosz hatalmában van. 

20 De tudjuk, hogy eljött az Isten Fia, és értelmet adott nekünk, hogy megismerjük az Igazat, és ezért vagyunk az Igazban, az ő Fiában, Jézus Krisztusban. Ő az igaz Isten és az örök élet. 

21 Gyermekeim, őrizkedjetek a bálványoktól! 

   Levele utolsó soraiban János összefoglalja mondanivalója lényegét, megfogalmazza levélírása legfőbb célját (mai igeszakaszunk ezzel a mondattal kezdődött: „ezt azért írtam nektek”), ua. újból körülhatárolja a címzettek körét: „akik hisztek Isten Fia nevében”. János nem akar senkit kizárni, de aki nem hisz Isten Fiában, az nem foghatja fel az itt leírtak súlyát, igazi mélységét, erejét. Abszurd példát hozok fel: aki nem hisz a víz életfontosságú szerepében, és abban, hogy neki – aki teljesen ki van száradva - vízre lenne szüksége, az szomjan halhat egy forrás mellett is. Aki nem hisz a Megváltóban, az nem ismeri fel benne a megváltást, a világosságot, az életet. 

   Aki viszont hisz Jézusban, az ő szabadító szeretetében, annak okvetlenül azt is tudnia kell, hogy örök élete van. Ez a levél fő üzenete. Be kell látnunk, hogy ez a jó hír másként hatott János első olvasóira, mint ránk, akik ebben a posztmodern, posztkeresztyén korban élünk, akiknek a figyelmét fokozottan lekötik, elvonják az evilági tervek, kilátások. Az első század emberének keményebb, küzdelmesebb, korlátozottabb, nyomorúságosabb élete volt, mint a 21. században élőnek. A földi élet ma jócskán több lehetőséget kínál, mint 2000 évvel ezelőtt. Lényegesen kényelmesebben élünk, gazdagabbak vagyunk, sokkal több mindent el tudunk érni. Ez kedvező irányú fejlődés, nem? Feltétlenül. Büszkén mondjuk is: messzire jutottunk. Meddig is valójában? Magasabb lett nemcsak az átlagéletkor, de a súlyos lelki krízissel küzdők száma is. Növekedett az életszínvonal, de azzal együtt elégedetlenségünk is. Az egyéni jólétnek megfizetjük az árát a közösségek felbomlásával, az emberi kapcsolatok globális kihűlésével. A János korában még nem végzetek közvélemény kutatásokat, de az első keresztyének feltehetően lelkesebbek és hálásabbak voltak, mint mi. Nem beszélve az összefogásról, egymás iránti elköteleződésükről. 

   Ezzel csak azt akartam hangsúlyozni, hogy bár „felturbóztuk” ezt a földi életet, mégis annyi hiány, szükség és baj van benne, és nekünk is jó meghallanunk azt, hogy örök életünk van. Azt, hogy nem minden ez a 70-80 esztendő, hála Istennek. Igen, Krisztus ezt is szebbé, tartalmasabbá, áldottabbá, örömteljesebbé akarja tenni, de meg akar minket ajándékozni az élet dicsőséges formájával.

   János azt írja: teljes bizalommal lehetünk iránta (hiszen annyira becsült minket, hogy az életét adta értünk), ez pedig azt is jelenti, hogy akármit kérünk az ő akarata szerint, meghallgat minket… Hallottuk a múlt vasárnap: Isten azt akarja adni nekünk mindenek fölött, ami bennünk és általunk a szeretet ügyét viszi előbbre. Milyen jó lenne ráállni, ráhangolódni erre az akaratra, és a Krisztus lelkületével, az ő erejét kérve igyekezni a szeretetből fakadó jónak a cselekvésére!   

   Egy furcsa kijelentés hangzik el a 15. versben: ha tudjuk azt, hogy bármit kérünk, ő meghallgat, akkor azt is tudjuk, hogy már megkaptuk. A HK is tanítja: Isten az én kérésemet sokkal bizonyosabban meghallgatta, mint amennyire én azt szívemben kívánom... Egyik keresztyén szerző írta: „sajnos, egész életemben aggódtam amiatt, ami következik, bár utólag mindig hálás voltam azért, ami történt. Milyen jó lett volna ez utóbbival kezdeni!” Bárcsak abban a tudatban élnénk, hogy Istentől már megkaptuk azt, amire a legelemibb módon szükségünk van! Már megváltott a mi Urunk, már kegyelmébe fogadott, már vallhatjuk azt, hogy tőle senki és semmi el nem szakíthat.  

  János egy példát említ arra nézve, hogy hogyan használhatjuk ki azt az ígéretet, hogy megkapjuk azt, amit tőle kérünk (vagy lényegében meg is kaptuk.) Vajon mi mit kezdünk ezzel a mennyei ajánlattal? Vajon nem szeretnénk sokszor felcserélni a feltételt, hogy ti. „az ő akarata szerint” arra, hogy „inkább az én akaratom szerint”? Ha választanunk kellene, mi lenne a 3 legfőbb kérésünk? Az egészség mindenképpen, aztán az is, hogy Isten kirendelje (bőven) a szükséges anyagiakat, és talán nem hagynánk ki a listánkról a békességet sem. Szép kérések ezek, de gondolunk-e másokra is? Jézus másokért élt, nekünk is ezt kell megtanulnunk. 

   Azt írja János: ha Isten megígérte, hogy meghallgat, akkor könyörögjünk a vétkező embertársért, hogy Isten fogadja vissza, bocsásson meg neki. Ez a krisztusi lelkület. Először másokra, mégpedig a lelki elesettekre gondolni. „Uram, könyörülj azokon, akik elfordultak tőled: a tagadókon, a hitetleneken, a közömbösökön! Ne hiúsoljon meg kegyelmed az ő életükben!”  Én – csomó rossz tapasztalattal a hátam mögött - először biztos, hogy nem értük könyörögnénk. Elgondolkoztató!

   János tisztázza: azokért kell fohászkodni, akik nem halálos bűnt követtek el… Nem tudjuk pontosan, mire utal itt az ige. Gondolhatunk az első keresztyének közül azokra, akik haszonlesésből, érdekből, érvényesülni akarásból vagy gyávaságból megtagadták a hitüket, Megváltójukat, elárulták társaikat. A hitvallók között az volt az általános vélemény, hogy ezek számára (akik ezt tudatosan tették), nincs bocsánat. Értitek: ha a háborúban egy idegen katona lelövi a fiamat, annak meg tudok bocsátani (mert nem ismerte személyesen, mert a háború ilyen kegyetlen dolog), de ha a barátja teszi meg ezt vele (akivel együtt nőtt fel, akivel annyi jót tett) irigységből, rosszindulatból, arra nincs bocsánat. Aki megismerte Krisztus szeretetét, jóságát, alázatát, és azután (vagy közben?) képes a legnagyobb gonoszságra is másokkal szemben, az menthetetlen. Nem mintha Isten bocsánata nem volna elég nagy, hanem az ilyen ember – igaz, egész magatartásával ezt bizonyítja - visszautasítja ezt a bocsánatot, azaz halálos bűnében marad. Aki nem akarja megbánni a bűnét, az halálos bűnt követ el.  

    Minden gonoszság bűn, de van nem halálos bűn is. A megbánt és megbocsátott. Hadd ismételjük: halálossá az által lesz a bűn, hogy az ember kitart mellette, ragaszkodik hozzá, és visszautasítja a kegyelmet. Ha lenne egy orvos a világon, aki minden betegséget meg tudna gyógyítani, akkor is lenne halálos betegség: azok pusztulnának bele, akik (bizalmatlanságból, szkepticizmusból, büszkeségből) nem fordulnának hozzá… 

  Aztán megint egy különös kijelentés: aki Istentől született, nem vétkezik… Ez elsődleges értelemben egyedül Krisztusra nézve igaz (Istentől született, stb.), de általa azokra is, akik hisznek benne. Isten teremtő és újjászülő munkája tökéletes, és nem a szülővel van baj, ha a gyermekek gyarlóságokba keverednek. Az Úr útja tökéletes, azon akar vezetni minket, Krisztus tökéletesen igaz, és a hit minket hozzá kapcsol, a Lélek a jóra ösztönöz… mégis hibázunk, vétkezünk, bűnt és gonoszságot követünk el. Ezért kell mindegyre visszatérnünk ahhoz, akitől indultunk, születtünk.

   János a végén azt hangsúlyozza, hogy tudnunk kell azt, hogy kihez kapcsolódik egzisztenciálisan az életünk. Szép, mélyértelmű ez a kijelentés: Istentől vagyunk. A gonosz az árnyék, nem tartozik a lényünkhöz. Harcolnunk kell ellene. Az a baj, amikor azonosulunk vele. Azt mondjuk: én már ilyen vagyok… Az ige igazságát magunkévá téve világosan kell látnunk, hogy a bűn (önzés, harag, bántás, büszkeség, megalkuvás, makacsság, erőszak) nem tartozik igazi egyéniségünkhöz, belső identitásunkhoz… csak belopakodik, befészkelődik a gondolkodásunkba, a magatartásunkba. Benyomul a világ a szívünkbe a maga gonoszságával. Mivel azonosulunk? Bűnös indulatainkkal, önző vágyainkkal? A bűn kivétel vagy szabály az életünkben? Mit tartunk alapvető, „vezérlő” elvnek, igazságnak, mi határozza meg gondolkodásunkat? Egy csúcspozíciót betöltő keresztyén ember mondta: „a szakmában nincs alázat, szelídség, ott a magam igazát soha nem hagyom, nehogy gyengének nézzenek”. Ez nem éppen krisztusi lelkület. Tkp. ezt az életfilozófiát vallja minden világi ember is. Ehhez nincs szükség semmiféle hitre vagy keresztyén mázra. Mennyire mély a kötődésünk Krisztushoz, mennyire hangolódunk rá az ő gondolkodására, szeretetére? 

  Mert eljött az Isten Fia, és értelmet adott nekünk, még pedig szerinte valót: mást, mint amit a világ kínál, más reménységet, más értékrendet, más életszemléletet. Hogy megismerjük az Igazat… és azután mindent hozzá mérjünk, és átértékeljük a magunk igazát. Ha nincs átértékelés, akkor nincs Isten szerinti élet. Tettél-e valamit másként, mint ahogy érzéseid, érdekeid, érzékenységed diktálták csak azért, mert Isten gyermeke vagy? Ha nem, akkor nagyon kérdéses a hozzá tartozásod. Ha ugyanazt tesszük és ugyanúgy, mint a világ, akkor mitől vagyunk Isten gyermekei?

   Az ige leszögezi: mi az Igazban vagyunk, vagyis Krisztusban (nemcsak ismerjük őt, hanem valóságos lelki szimbiózisban élünk vele)… Ő az igaz Isten és az örök élet. Látjátok, az igazságról és örökéletről szóló hitvallás nagyon személyes. Az igazság és az örök élet nem itt vagy ott van, hanem Krisztusban. (Egy apa megkérdezte a huszonéves fiát: „milyennek képzelsz el egy ideális feleséget?”. Az azt válaszolta: „én pont olyannak, mint amilyen az a lány, akibe szerelmes vagyok”. Nincsenek dogmák, ilyen vagy olyan tételek, csak személyesség van.  

  Furcsa a befejezés: „gyermekeim, őrizkedjetek a bálványoktól”. Azt várnánk, hogy az előbbi szép vallomás után valami ilyesmivel zárul a levél: akkor hát kövessétek ezt az Urat, maradjatok őbenne, legyetek hűségesek hozzá. Valójában ezt mondja ki János, csak sokkal elgondolkoztatóbb módon. Gyermekeim, soha ne jusson eszetekbe elfordulni Megváltótoktól, mert ő helyettesíthetetlen. Ne engedjétek, hogy akármi is oda kerüljön közétek (anyagiak, siker, földi célok, mások befolyása), mert az már bálvány, ami elszakít az élő Úrtól. Ne felejtsétek: benne van a mi üdvösségünk, megtartatásunk egyedül! Ámen.