1 Jn 3, 18-24 (vas.de., idősek vasárnapja)

18 Gyermekeim, ne szóval szeressünk, ne is nyelvvel, hanem cselekedettel és igazsággal. 

19 Ebből tudható, hogy az igazságból valók vagyunk. És akkor az ő színe előtt azzal biztatjuk a szívünket, 

20 hogy bár a szívünk elítél, Isten mégis nagyobb a mi szívünknél, és mindent tud. 

21 Szeretteim, ha pedig a szívünk nem ítél el, bizalommal szólhatunk Isten előtt; 

22 és amit csak kérünk, megkapjuk tőle, mert megtartjuk parancsolatait, és azt tesszük, ami kedves őelőtte. 

23 Az ő parancsolata pedig az, hogy higgyünk az ő Fia, Jézus Krisztus nevében, és szeressük egymást, ahogyan erre parancsolatot adott nekünk. Jn 13,34; 15,12.17 

24 Aki pedig megtartja az ő parancsolatait, az őbenne marad, és ő is abban; és hogy ő bennünk marad, azt a Lélektől tudjuk meg, akit nekünk adott.

  Két évvel ezelőtt meglátogattam Édesanyámat, reggel kimentünk együtt a kis falusi piacra, én nem ismertem senkit, őt nagyon sokan köszöntötték, és ő is viszont… Hazafele meg is jegyzetem, hogy ahhoz képest, hogy csak pár éve lakik a településen, eléggé sok ismerőse van. Azt válaszolta: tudod, fiam, nem ismerek éppen mindenkit azok közül, akik üdvözöltek, de most már a 88 évemmel abban az előnyös helyzetben vagyok, hogy az utcán járók között én vagyok a legidősebb, és mindenki előre köszön nekem.

    János, a tanítvány, akit sokan e levél szerzőjének tartanak, a hagyomány szerint nagyon magas életkort ért meg (és ő volt az egyetlen, aki természetes halállal halt meg). Mint rangidős a mai igeszakaszban is egyszerűen „legyermekezi” az olvasóit, de nincs ebben semmi lekezelés, inkább végtelen kedvesség, szeretet. Ez a hangvétel illik a levél tartalmához.

   Így hallottuk: „gyermekeim, ne szóval szeressünk, ne is nyelvvel, hanem cselekedettel és igazsággal”. Emberi közösségeink egyik elterjedt nyavalyájára, nagy meghasonlottságára, a köztünk felmerülő konfliktusok egyik gócpontjára mutat rá itt az ige: hogy ti. mást mondunk, mint ami a szívünkben van, mint amit magunkban forgatunk. Legyen az két barát, családtag közti beszélgetésben előforduló enyhe csúsztatás, mellébeszélés, legyen mások félrevezetését célzó hazugság vagy éppen gyilkos propaganda, a háttérben ugyanaz a hamis szándék áll. Szavaink szépek, indulataink gonoszak. A szeretetről, jóságról, igazságosságról szóló beszédünk álnok gondolatokat takar... Az egykori Szovjetunió központi pártlapja a Pravda (Igazság) nevet viselte, de talán nem volt még újság a világon, amelyikben annyi alattomos hazugság, ferdítés, tényhamisítás kapott volna helyet. 

    „Ne szóval, ne is nyelvvel”, mert a legszebb szavak mögött is a leggonoszabb hátsó szándék húzódhat, a beszédet annyira beszennyeztük… Mindnyájunknak vannak történeteink arról, hogy emberek nem váltották be ígéreteiket, vagy szándékosan átvertek, becsaptak… Arra már kevésbé élesen emlékszünk, hogy a mi szavaink sem voltak mindig hitelesek, mondtunk mi is nagyot a tényleges kicsihez képest. Nemrég olvastuk Jakab levelében: aki nem vétkezik a beszédben, az tökéletes ember (Jak 3,2). Sokszor hamis nosztalgiával hivatkozunk a múltra, mindazáltal régebb talán mégis egyenesebb, megbízhatóbb volt a beszéd. Az olyan hazudozós alakokat, mint például korunk néhány nagyhatalmú vezetője, még egy valamirevaló falusi kocsmából is kinézték. 

    És bár nagyon jól tudjuk, hogy mennyire vissza lehet élni a szavakkal, azokkal egyesek mégis újra és újra meg tudják szédíteni az embereket. Szélsőséges mozgalmak, akár vallásos csoportok üres szlogenjei sokakat képesek megtéveszteni… A közelmúltban egyik politikus ilyen ámító jelszavakkal állította a fél országot maga mellé: „egyensúly és méltóság” (önkényuralmak kedvelt kifejezése a „méltóság”), „szabad, független, szuverén ország” (ennél szabadabb, függetlenebb, szuverénebb?, kinek a rovására?), „béke és igazság” (a diktátorok egytől egyig az igazságról harsogtak), „az én pártom a nép”! Úgy csodálkozunk, hogy az embereket olyan könnyen meg lehet vezetni ezekkel! Vigyázzatok a szavakra, amiket kimondotok, amiknek figyelmet szenteltek!

    Ne szóval szeressünk, hanem cselekedettel és igazsággal… Azzal, amit megmutatunk, amihez odatesszük a szívünket, amiért áldozatot vállalunk, amit tényleg adunk, teszünk, amivel egymást támogatjuk, erősítjük, építjük. Ha valaki bajban van, akkor nem együttérzésünkről szóló érzelgős vallomásra van szüksége, hanem segítségre. Ha valaki árokba esett, akkor nem szép szavakkal kell vigasztalni vagy hitegetni, hanem ki kell húzni onnan. 

    Úgy gondolnánk, hogy tapasztalatokon alapuló józan értékelésben a cselekedetek abszolút előnyt élveznek a szavakhoz képest. De nem így van! Lehet, hogy jó vagy valakihez, őszintén, odaadóan, barátként támogatod, aztán valaki gonosz, alaptalan rágalmakat fogalmaz meg rólad neki, és hamarabb ad hitelt a lejárató beszédnek, mint régóta bizonyított cselekedeteidnek… De ettől az ige biztatása érvényes marad. Mert a tiszta beszéddel együtt járó jó cselekedet az, ami valóságos, ami felemel, ami igaz. Ne azt tartsd sokra, aki dicsér, amikor magasra jutsz, hanem azt, aki felkarol, amikor mélyre süllyedsz!. Soha ne bánd meg a jót, amit tettél, adtál! Akkor sem, ha nem kaptál nagy hálát, tapsot érte. 

    A jónak a cselekvése ua. visszajelzés számunkra is. „Hogy a magunk igaz hite felől annak gyümölcseiből bizonyosak legyünk (HK, 86)”. Ez nem biztos, hogy a világ elismerését jelenti. Semmelweis Ignác, az anyák megmentője tébolydában halt meg (orvoskollegái záratták oda), rettenetes körülmények között, de nem hiszem, hogy orvosként megbánta volna azt, amiért egész élete során küzdött (sok száz kismama életét megmentve).  A 37. zsoltár így biztat: „bízzál az Úrban és jót cselekedjél”. János nem egyszerűen a jó cselekedetről beszél, hanem arról, ami szeretetből fakad. Aminek mennyei háttere van. 

   Ez a felülről feltöltődő, „munkálkodó szeretet” ua. reménység, mentség, egyfajta önigazolás is számunkra (rossz szó ez, mert tudjuk, hogy nekünk nincs saját igazságunk), de ha szeretni tudunk, akkor ez azt jelenti, hogy – a János kifejezésével élve - Istenben vagyunk. 

    „Bár a mi szívünk elítél”… Súlyos mondat ez. Ahogy telnek az évek, egyre többet foglalkozunk azzal, hogy mérleget készítünk az életünkről, és azt vizsgálgatjuk, hogy valóban áldás tudtunk-e lenni, valóban azt tettük-e, ami a rendeltetésünk volt? És látjuk a hiányokat, a tévedéseket is… Ki az, aki nem látja? Ki mondja azt közülünk: „én mindent jól tettem”? Mindazáltal jó észrevennünk azt is, hogy Isten munkálkodott az életünkben akkor, amikor a szeretet eszközei tudtunk lenni. Ha valami is emlékeztet az életünkben Krisztusra, akkor volt és van értelme annak. Isten nagyobb a mi szívünknél. Az ő ajándékai nagyobbak nálunk. 

  Ha pedig a szívünk (már) nem ítél el - mert megértettük azt, hogy Isten kegyelme kipótolja hiányosságainkat, hogy Krisztus érdeme jóvá tesz mindent, elég, ha ruhája szegélyét megérintettük, ha az ő nevében egy pohár vizet is nyújtottunk valakinek - akkor bizalommal állhatunk meg, bizalommal szólhatunk előtte. A bizalom alapja tehát Isten jósága, az ő szívének nagysága, és az, hogy mi cselekedeteinkkel kapcsolódni tudunk az ő szeretetéhez. 

  Akkor pedig amit csak kérünk, megkapjuk, mert megtartjuk parancsolatait, és azt tesszük, ami kedves előtte. Érdekes módon összekapcsolódik a szeretet cselekvése és az az ígéret, hogy megkapjuk azt, amit kérünk… Isten azt adja, ami által növekszünk a szeretetben (hát nem az a legfontosabb?), ami által az ő kegyelmét tudjuk szolgálni.

   Milyen parancsolatot kell megtartanunk? A Talmud szerint az Ószövetségben 613 parancsolat (micvá) van… Jézus az egészet kettőbe foglalta össze, János itt ezt ismétli meg. Az az Isten parancsolata, hogy higgyünk (ez valójában iránta való szeretetünk jele), és szeressük egymást. Ebben minden benne van. Keresztyén életünk summája ez. Ha hiszek Istenben, akkor nem lázadozom szent akarata ellen, akkor engedelmeskedem neki, ha pedig szeretem az embertársamat, akkor ezt nemcsak szép nyilatkozatokban fejezem ki, hanem valóban cselekedettel. Újból mondom: keresztyén hitünk lényege ez. 

   „Aki pedig megtartja az ő parancsolatait, az őbenne marad, és ő is abban.”A mi hitünk nem teológiai tételek hangoztatása, igaznak tartása, hanem élő közösség Istennel. A szeretet köt össze vele és egymással. Angyali kör ez. Isten az örök szeretete, kegyelme által Krisztusért befogad minket, mi őbenne vagyunk, és ez abban nyilvánul meg, hogy az ő szeretetét másokkal is megosztjuk, ami egyre jobban megerősít minket a hozzá tartozásban. Ha a szeretet megmarad, ahogy az ige tanítja, akkor már most részünk van az örökkévalóban. Ámen.