1 Jn 2, 7-17 (vas.de., vázlat) 

7 Szeretteim, nem új parancsolatot írok nektek, hanem régi parancsolatot, amely kezdettől fogva megvan nálatok: ez a régi parancsolat az az ige, amelyet hallottatok. Jn 13,34 

8 Viszont új parancsolatot írok nektek: azt, ami igaz őbenne és tibennetek, hogy múlik a sötétség, és már fénylik az igazi világosság. 

9 Aki azt mondja, hogy a világosságban van, de gyűlöli a testvérét, az még mindig a sötétségben van. 

10 Aki szereti a testvérét, az a világosságban marad, és nincs benne semmi megbotránkoztató; 

11 aki pedig gyűlöli a testvérét, az a sötétségben van, és a sötétségben jár, és nem tudja, hova megy, mert a sötétség megvakította a szemét. 

12 Írok nektek, gyermekek, mert megbocsáttattak bűneitek az ő nevéért. 

13 Írok nektek, apák, mert ismeritek azt, aki kezdettől fogva van. Írok nektek, ifjak, mert legyőztétek a gonoszt. 

14 Írtam nektek, gyermekek, mert ismeritek az Atyát. Írtam nektek, apák, mert ismeritek azt, aki kezdettől fogva van. Írtam nektek, ifjak, mert erősek vagytok, Isten igéje megmarad bennetek, és legyőztétek a gonoszt. 

15 Ne szeressétek a világot, se azt, ami a világban van. Ha valaki szereti a világot, abban nincs meg az Atya szeretete. 

16 Mert mindaz, ami a világban van, a test kívánsága, a szem kívánsága és a vagyonnal való kérkedés, nem az Atyától, hanem a világtól van. 

17 A világ pedig elmúlik, és annak kívánsága is; de aki Isten akaratát cselekszi, megmarad örökké. 

   A János szavaiból – a megszólítás is ezt bizonyítja - szeretet sugárzik. Jó ezt megérezni! Nyitottak vagyunk-e a szeretetre? Sokat panaszkodunk arra, hogy hideg, közömbös lett a világ, de a mi elzárkózásunk, visszautasító magatartásunk is hozzájárul ehhez. Ha Jézus napjainkban jelenne meg köztünk test szerint, sokféle elfoglaltságunk, evilági sürgölődéseink között, úgy gondolom, még annyira sem figyelnénk rá, mint annak idején kortársai, akikről olyan ítélkezőleg szoktunk beszélni. 

   Azt halljuk az igében, hogy nem kell nekünk semmi újat feltalálnunk: a régi „parancsolat” által lehet nekünk megújulnunk. Ez a tanítás valahogy szembemegy a mai közgondolkodással. Az újnak a bűvöletében élünk: egyre hatásosabb gyógyszerek, 

fejlettebb technológiák, okosabb programok és performánsabb gépek jelennek meg. (Az ember nagy esélye és nagy kísértése az, hogy mindig a jobbra, a többre vágyik.) És miközben a legújabbat, a legszuperebbet hajszoljuk, a lényegbevágót, az életfontosságú régit elhanyagoljuk. Pedig nekünk alapjában véve a mindenkori, régi megértésre, szeretetre, hitre, békességre van szükségünk.

    Ez a régi adva van… csak könnyen elfeledkezünk róla. Több neves személy, egyetemi oktató, kutató előadását hallgattam meg mostanában, akik arról beszéltek, hogy a szorongás, magány, kiégés, depresszió ellen (ez korunk népbetegsége lett, amelynek hátterében legtöbbször nem anatómiai okok találhatók), a függőségek kialakulása ellen a leghatékonyabb terápia az egymásra figyelés, a kötődés, a közösségi élet. Amit mi úgy lesajnálunk, lelegyintünk. Sokkal kívánatosabbnak tűnik számunkra a kényelmes életforma, az egyéni siker, gazdagság… Mindenki erre áldoz mindent. Ha választani kellene egy 1 millió euróval feltöltött bankkártya és a családtagokkal, barátokkal való jó viszony között, nem kevesen akadnának, akik az elsőt választanánk (hú, mennyi minden meg lehet oldani ennyi pénzzel: kényelmes lakás, gondtalan élet, szórakozás! …. míg a családtagokkal, barátokkal való kapcsolat ápolása sok bonyodalommal jár). Ha választani kellene egy wellness hétvége és egy gyülekezeti alkalom, ünnep között, kevesen akadnának, akik az utóbbit választanák. (Mikor mondtunk le utoljára egy érdekes programot azért, hogy részt vehessünk egy istentiszteleten, hány református válaszolja azt akármilyen ajánlatra, meghívásra, hogy „ne haragudj, vasárnap mi templomba szoktunk menni”?)

    Azt olvastuk: amit Isten igéje tanít, az mégis új. Minden nemzedéknek, minden személynek újra kell tanulnia, újra át kell hassa az gondolatait, érzéseit. Megérintő, felrázó, inspiráló, erőt adó élménnyé kell legyen külön-külön mindenki számára. Istennek nincsenek unokái. A hit személyes megragadottság, átélés és döntés kell legyen… Gyülekezetünkben – ki kell mondanunk - sokan végleg lemondtak a közösségi életben való elkötelezett részvételről, egyháztagjaink egy jó részét soha nem fogjuk látni már a templomban sem. Pedig mennyi erő, áldás, öröm, biztatás, csodálatos lelki lehetőség rejlik a Krisztusban megvalósuló közösségi életben! Meg vagyok győződve, hogy urunkhoz és egymáshoz odaadóbban ragaszkodva boldogabbak, bizakodóbbak, szabadabbak lennénk, jobb lenne az egymással való kapcsolatunk is. Persze, ismerjük az élet gondjaira, bajaira hivatkozó kifogásokat, de ezek sokszor félrevezető mellébeszélések, amiket magunknak is eladunk. Azt mondjuk, hogy nem lehet másként, közben mi nem akarjuk, hogy másként legyen. Ott van énünk ellenállása, tehetetlensége. Meg kell kérdeznünk éppen saját magunktól: mivel maradunk a végén. Jó lesz-e nekünk, családunknak, közösségünknek az, hogy Isten nélkül megyünk tovább? Meg lehet ezt tenni, messzire el is lehet jutni, de nem biztos, hogy jó irányba. 

   Múlik a sötétség… Optimista kijelentés. (Hátha legyőzi az én borúlátásomat.) A világban nem ezt látjuk… János hangsúlyozza: mégis igaz ez őbenne és tibennetek. Vagyis Krisztus által lehet igaz ez mibennünk. Engedjük, hogy betöltsön, hogy vezessen ez a világosság! Nem törvényszerű az, hogy a világ békétlensége, hitetlensége uralkodjék bennünk is. Amikor az időjárásjelentésben halljuk, hogy Bergenyében – 10 fok van, akkor tudjuk: hála Istennek, nem mindenütt, otthonainkban ennél azért melegebb van.

   Nos, a világosság kísérőjelensége, jelenlétének bizonyítéka a szeretet. Aki gyűlöli felebarátját, nem mondhatja, hogy világosságban él, illetve mondhatja, de akkor hazudik. János itt rámutat egyik fő lelki problémánkra, meghasonlottságunkra: mást mondunk, és más az, ami bennünk van. Talán az egyházban is… Amikor azonban itt az egyházra utalunk, akkor minden egyes idetartozóról beszélünk. Én (lelkipásztorként) sem vagyok nagyobb mértékben egyház, mint akárki gyülekezetünkben. A gyülekezetnek 1/500-ad részét teszem ki. Lehet, hogy több a megbízatásom a másokénál, de a közösségnek csak ekkora hányadát alkotom. Még azt is megemlíteném itt, hogy nem tartom jogosnak a pálya széléről érkező ítélkezéseket. Ez az egyház a miénk, belőlünk áll. Csak amennyit beleadunk, annyi van benne. 

  Mi a legfontosabb feladatunk? Az olvastuk az igében: aki szereti a testvérét, az a világosságban marad. A szeretet tart minket a világosságban, tart minket életben. Ha Isten világosságában akarunk maradni, akkor szeretnünk kell egymást. Ha világosságban járó gyülekezet akarunk maradni, akkor következetesen ezt az utat kell követnünk. 

   Aki gyűlöli felbarátját, az a sötétségben van (a gyűlölet a sötétség cselekedete). Aki elvágja a kötelet, ami Istenhez, felebarátaihoz köti, az egyúttal az áramkábelt is. És a sötétségben nem tudja az ember, hogy hova megy. Deformálódik az élet (a haragban élő személyek lelke), vagy teljesen el is veszti formáját. A sötétség zűrzavar, céltalanság, a közösség hiánya… Gyorsan fejlődik a világunk, de mintha nem tudna és nem is akarna szembe nézni azzal a kérdéssel, hogy vajon milyen jövő fele haladunk. Gondoljunk a fegyverkezésre, erre az egész őrült versengésre… A Titanic tragédiáját közismerten az okozta, hogy a sebesség megszállottságában nem figyeltek a veszélyekre. Értitek, testvérek? 

  Kedves, személyes hangon szól János a második részben is. Jó megszólítva érezni magunkat: gyermekek, fiatalok, felnőttek, idősek, szülők, családtagok! Írtam nektek gyerekek, apák, fiatalok. Senki ne maradjon ki. És mindenki fele elhangzik egy-egy biztató, pozitív megjegyzés: mert ismeritek az Atyát (tudjátok, hogy jó hozzá tartozni), mert ismertitek annak hatalmát, dicsőségét, aki kezdettől fogva van… Mert erősek vagytok (ez a fiatalok fele hangzik el). Imponáló ezt hallani. János itt a lelki erőről beszél, hozzá is teszi: mert legyőztétek a gonoszt. Kérdés, hogy mennyire van erős ifjúságunk (fizikai, mentális és hitbeli értelemben).  Gondoljunk arra, hogy az első keresztyén fiatalok mit vállaltak, milyen elkötelezettek voltak: nem jártak el a pogány(os) rendezvényekre, elfordultak a dorbézoló életformától, nem vettek részt a harsány káromkodásokban. Ezért sokszor kigúnyolták, lenézték, kirekesztették őket a társaik. Tudjuk, a fiatalok esetében különösen érzékeny kérdés ez.  Milyen elszántnak, öntudatosnak kellett lenniük ahhoz, hogy hűségesek maradjanak! Ezt nevezi János erőnek, győzelemnek. Társaik lúzereknek tekintették őket, mégis nyertesek voltak, felemelt fejjel jártak. Vannak-e ilyen hűséges, győztes fiataljaink? Vagy a legkisebb nehézség, kísértés is megadásra készteti őket? 

   Ne szeressétek a világot, se azt, ami abban van. A „világ” itt az Isten nélküli életet jelenti. Eszünkbe a jut a gyakran idézett igevers: úgy szerette Isten e világot… Az embervilágot szeretnünk kell, de a világias gondolkodást nem. Itt nem a tudományosságról beszélünk. A Nobel-díjasok többsége (több mint 60 %-a) vallásos ember volt.   „A vallásos ember számára Isten a kezdetben, a tudós számára minden gondolat végén ott van.” (Max Planck – a kvantumfizika atyja). A világiasság az Isten parancsolatait, Krisztus tanítását semmibe vevő magatartás, a kézzelfoghatókat abszolút értéknek tekintő mentalitás. A test kívánsága, a vagyonban való bizakodás, az azzal való dicsekvés. A materializmus vallása, amikor az emberek a pénzben, a hatalomban hisznek. Ismerjük be: ez nem áll messze tőlünk… Ez a „világ” pedig kiszorítja Istent. Figyelmeztet az ige: a világ elmúlik, de aki Isten akaratát cselekszi, az megmarad örökké. Nyilvánvalóan ebben a mulandó világban is vannak feladataink, de Isten gyermekeiként gondolnunk kell az örökkévalókra is. Erre hívattunk el. 

  Isten akaratára figyelni, azt cselekedni, Krisztus szerint élni, egymáshoz jobban ragaszkodni… ez az ige üzenete. Ez a megmaradás garanciája. Nem az út a hibás, ha letérünk róla, ha a földi kísértések igézetében másfele indulunk. Ismerjük fel Krisztusban az élet útját, és együtt, összefogva, egymást támogatva kövessük őt: megmaradásunkra, üdvösségünkre. Az Úr könyörüljön rajtunk! Ámen.