Jak 2, 1-13 (vas.de., vázlat)
2026-09-22
Domahidi Béla
Jk 2, 1-13 (vas.de.)
Testvéreim, amikor a dicsőséges Urunkba, Jézus Krisztusba vetett hitetek szerint éltek, ne legyetek személyválogatók.
2 Mert ha belép hozzátok a gyülekezetbe fényes ruhában egy aranygyűrűs férfi, és ugyanakkor egy szegény is belép kopott ruhában,
3 és ti arra figyeltek, aki a fényes ruhát viseli, sőt ezt mondjátok neki: „Te ülj ide kényelmesen”, a szegényhez pedig így szóltok: „Te állj oda”, vagy „Ülj le ide a zsámolyomhoz”,
4 nem kerültetek-e ellentmondásba önmagatokkal, és nem lettetek-e gonosz szándékú bírákká?
5 Figyeljetek csak ide, szeretett testvéreim: vajon nem Isten választotta-e ki azokat, akik a világ szemében szegények, hogy hitben gazdagok legyenek, és örököljék azt az országot, amelyet Isten az őt szeretőknek ígért? 1Kor 1,26
6 De ti megszégyenítettétek a szegényt. Vajon nem a gazdagok hatalmaskodnak-e rajtatok, nem ők hurcolnak-e titeket törvény elé?
7 Nem ők káromolják-e azt a szép nevet, amelyről titeket elneveztek?
8 Ha ellenben betöltitek a királyi törvényt az Írás szerint: „Szeresd felebarátodat, mint magadat!”, helyesen cselekedtek. 3Móz 19,18
9 De ha személyválogatók vagytok, bűnt követtek el, és a törvény mint törvényszegőket marasztal el titeket.
10 Mert aki valamennyi törvényt megtartja, de akár csak egy ellen is vét, az valamennyi ellen vétkezik. Mt 5,19; Gal 3,10
11 Mert aki ezt mondta: „Ne paráználkodj!”, ezt is mondta: „Ne ölj!” Ha pedig nem paráználkodsz, de ölsz, megszegted a törvényt. 2Móz 20,13-14; 5Móz 5,17-18
12 Úgy beszéljetek, és úgy cselekedjetek, mint akiket a szabadság törvénye ítél meg.
13 Mert az ítélet irgalmatlan ahhoz, aki nem cselekedett irgalmasságot, az irgalmasság viszont diadalmaskodik az ítéleten.
Igeszakaszunk első sora úgy szólal meg, mint egy elragadó, magasba szárnyaló nyitány, és azt sugallja, hogy hitünk nem izzadságos emberi erőlködés, nem bibliai igazságoknak szigorú boncolgatása, nem ítélkező és rosszkedvű törvényeskedés, hanem csodálatos, felemelő küldetés: a mi dicsőséges Urunk, Jézus Krisztus szerinti élet. Átérezzük-e azt a lelkesült örömet, amellyel Jakab erről beszél? Vajon így éljük-e meg keresztyénségünket? Vajon ezt látják-e rajtunk gyermekeink, unokáink, ismerőseink? Vajon nem azért maradnak-e távol, mert egyéni és közösségi életünkben csak a botladozásokkal teli emberi oldalt látják, és nem a Krisztus dicsőségét? Szóval, ezt soha ne tévesszük szem elől: csodálatos szolgálatra hívott el minket Isten Krisztusban!
A Krisztus követésében – éppen mert ő a példakép, ő az, aki inspirál minket – az ő igazságának, az ő lelkületének kell érvényesülni. Nem elég a buzgóság, az odaadás, hanem szükség van engedelmességre is. Egy történet annak a szolgának az esetét meséli el, aki rajongva szerette a gazdáját, és egyik születésnapjára 10 lelőtt kerti sármánnyal állított be (ennek a kis énekesmadárnak a húsát tartják a világon a legízletesebbnek, vadászata ma már bűncselekménynek számít), holott a gazda még a fészekből kiesett verébfiókát is képes volt megsiratni.
A mai igében hallott, Krisztusra hivatkozó és az embertársakhoz való viszonyról szóló intés így hangzik: ne legyetek személyválogatók. És egy nagyon szembeszökő, kirívó példát említ az apostol: ha belép a gyülekezetbe egy kényesen-fényesen, lakkba-frakkba öltözött, aranygyűrűt viselő gazdag, és vele együtt egy szegény ember kopott ruhában (nagyon kiélezett jelenet ez), akkor ti azt mondjátok a gazdagnak: parancsolj ide, előre, a szegényhez pedig így szóltok: te csak maradj ott hátul, vagy ülj le a lábamhoz… Jakab nagyon jól érzékelteti, és mi is nagyon jól ráérzünk arra, hogy mi történik itt.
Azóta is kísért ez a viselkedés. Hogy többre becsüljük a befolyásost, a gazdagot, a sikerest. Ez a világ értékrendje. És sajnos, hogy ez érvényesül sokszor az egyházban is. Egy az egyben átvesszük azt. Akinél a pénz, annak tekintélye, szava van. Azt tiszteljük, olykor ajnározzuk is. Mert vitte valamire. Mert Isten megáldotta. És igaz, hogy ez a magatartás, gondolkodás mennyire távol esik a krisztusi magatartástól, értékrendtől, mennyire ellentmond a Krisztus igazságának!?
Jakab megkérdi: ezáltal vajon nem kerültetek-e ellentmondásba önmagatokkal. Gondolkozzatok el ezen! Vajon egyáltalán észreveszitek-e ezt a disszonanciát? Igaz, milyen sokszor kerülünk ellentmondásba önmagunkkal, nincsenek összhangban szavaink a tetteinkkel, és ez fel sem tűnik nekünk, ha pedig valaki esetleg figyelmeztet rá, arra meg is haragszunk. Odafigyelünk-e arra, hogy mit mondunk? (Rabbinisztikus történet Ábrahámról, aki összetörte a házi bálványokat, azt állítván apjának, hogy azok verekedtek össze, a Tháré válaszára pedig, hogy ti. azok nem tudnak mozogni, Ábrahám így felelt: apám, halld meg, amit mondasz.)
Fájdalmas ez a meghasonlásunkat feltáró lelki diagnózis. Közben úgy teszünk, mintha minden rendben lenne, sőt, azt mondjuk, hogy ez a természetes, az ésszerű, ebben a világban nem is lehet másként élni. Mi mondjuk meg, hogy hogyan kell értelmezni az igét, és nem engedjük, hogy az ige mondja meg, hogy nekünk hogyan kell értelmezni magunkat, cselekedeteinket. Még problémamentesebb, ha teljesen figyelmen kívül hagyjuk az igét.
Annál súlyosabb a helyzet, hogy nem elvi kérdésben való megalkuvásról van szó, hanem személyek félreállításáról, akikért Krisztus meghalt, a kicsinyekről, akiket magatartásunkkal, személyválogatásunkkal megbotránkoztatunk. Pedig a Krisztus gyülekezetében semmi sem lehet fontosabb az embernél. Sem anyagi haszon, sem akármilyen más előny.
Nem tudom, van-e gyülekezetünkben valaki, aki ténylegesen azért távolodott el, mert valami hasonlót élt át közösségünkben, mint amiről Jakab ír? Nyilván vannak ál-kifogások, de történhettek valóban igazságtalanságok… Gonosz szándékú bírák lettünk, mert különbséget tettünk Isten megváltott gyermekei között, mi döntöttük el, hogy egyik értékesebb a másiknál.
És mert felülbíráltuk Istennek Krisztusban kijelentett kegyelmét, aki gazdag lévén szegénnyé lett, aki a szegényeket, a nincsteleneket, a senkiket hívta el, hogy hitben gazdagok legyenek, és örököljék az országot. Nem értjük meg, bár 2000 éve prédikáljuk: kegyelemből van minden. Szegények, gazdagok egyformán erre a kegyelemre szorulunk. Anyagi helyzetünk, társadalmi rangunk semmit nem jelent Isten színe előtt. Az ő szemében a király nem előbbre való, mint a koldus. Igaz, milyen döbbenetes, ua. csodálatos igazság ez! Ti pedig – írja Jakab - megszégyenítitek a szegényt.
Elhangzik néhány bíráló mondat a gazdagok fele (Jakabnak rossz tapasztalatai lehettek velük kapcsolatban): ők hatalmaskodnak rajtatok, a törvény elé hurcolnak titeket, káromolják ezt a szent nevet. Persze, ez nem általános jellemző, de Jakab erről a típusról beszél. Azokról, akik gazdagságukat gőgösen, másokat lenézve, hatalmukat mások előtt fitogtatva, másokkal éreztetve élik meg.
És akkor elhangzik egy gyönyörű, az előbbi feszültséget feloldó mondat: ha ellenben betöltitek a királyi törvényt... Melyik a királyi törvény? Jézusnak is felteszik a kérdést, és ő válaszol is arra. (Ehhez képest mennyi más válasz fogalmazódik meg az egyházban is: a tanításban és a gyakorlatban!) „Szeresd felebarátodat, mint magadat”… Tkp. Jézus szava visszhangzik itt. A királyi törvény a Királytól származik. Ő pedig nemcsak tanította, hanem az életét tette rá. Ez kell legyen az irányelv számunkra is. És ebben nincs személyválogatás. Egyetlen kategória van: felebarát. És egyetlen kötelesség: szeretni.
A személyválogatás ez ellen a legnagyobb törvény ellen vét, ezért bűnnek számít. Nem csak tévedés, nem csupán a társadalmi normák megsértése. Bűn az ellen, akit háttérbe szorítok csak azért, mert kiszolgáltatott, védtelen, szegény. Lehet, hogy hitében sokkal gazdagabb nálam.
Jakab arra is figyelmeztet: hiába tartjuk meg demonstratív módon a törvény egyes részeit (talán még hivalkodunk is ezzel): ha csak egyet is megrontunk belőle, akkor az egész ellen vétünk. Hiába érek el egy vizsgán kilenc pontot, ha tíz kell a bejutáshoz, akkor ugyanaz a sorsom, mint annak, aki egyetlen pontot sem ért el… Jakab példával is szemlélteti ezt a tanítást: Isten törvénye egyaránt tiltja a paráznaságot és a gyilkosságot. Ha nem öltél meg senkit, de paráználkodtál, nem mondhatod, hogy a törvényt betartottad. Nem!
Úgy beszéljetek és úgy cselekedjetek, mint akiket a szabadság törvénye ítél meg (az első fejezetben is olvastunk erről). A Krisztusban kegyelemből nyert szabadságról van szó, ami a szeretetre, jóságra, igazságra tesz szabaddá minket. A felszabadított rabszolga nem harcolhat a rabszolgaság visszaállításáért.
Elgondolkoztató mondat hangzik el a végén: Mert az ítélet irgalmatlan ahhoz, aki nem cselekedett irgalmasságot, az irgalmasság viszont diadalmaskodik az ítéleten. Értjük, igaz: ha személyválogatók, igazságtalanok, kirekesztők vagyunk, ha nincs ott szívünkben Krisztus irgalmassága, akkor a törvény is irgalmatlanul elítél (mert mit tudsz felhozni mentségedre?), de az irgalmasság diadalmaskodik az ítéleten, felülírja azt. Itt elsősorban nem a mi irgalmasságunkról, hanem a Krisztuséról van szó… Igen, az ő jósága, könyörülete valóban diadalmaskodik az ítéleten. Ezért kell nekünk – ahogy Jézus is tanítja a Hegyi beszédben – hálás szívvel az ő irgalmassága szerint élni, hogy irgalmasságot nyerjünk. Ámen.
