ApCsel 14, 8-20  (vas.de.) 

   8 Lisztrában élt egy sánta lábú ember, aki születésétől fogva sánta volt, és sohasem tudott járni. 

9 Ő hallgatta Pál beszédét, aki rátekintett, és látta, hogy van hite ahhoz, hogy meggyógyuljon. 

10 Ezért hangosan így szólt hozzá: Állj a lábadra egyenesen! Ekkor az talpra ugrott, és járt. 

11 Amikor a sokaság látta, amit Pál tett, likaóniai nyelven így kiáltottak: Az istenek jöttek le hozzánk emberi alakban! 

12 Barnabást Zeusznak mondták, Pált pedig Hermésznek, mivel ő volt a szóvivő. 

13 Zeusz papja pedig, akinek a temploma a város előtt volt, bikákat és koszorúkat vitt a kapuk elé, és a sokasággal együtt áldozatot akart bemutatni nekik. 

14 Amikor meghallották ezt az apostolok, Barnabás és Pál, ruhájukat megszaggatva a sokaság közé futottak, 

15 és így kiáltottak: Emberek, miért teszitek ezt? Mi is hozzátok hasonlóan emberek vagyunk, és azt az evangéliumot hirdetjük nektek, hogy ezekből a hiábavaló dolgokból térjetek meg az élő Istenhez, aki teremtette az eget és a földet, a tengert és mindent, ami bennük van. Zsolt 147,20

16 Ő az előző nemzedékek során megengedte, hogy minden nép a maga útján járjon, 

17 bár nem hagyta magát bizonyság nélkül, mert jótevőtök volt, a mennyből esőt adott nektek és termést hozó időket, bőven adott nektek eledelt és szívbéli örömet. Jer 5,24 

18 Így szóltak, és nagy nehezen lebeszélték a sokaságot arról, hogy áldozatot mutasson be nekik. 

19 Antiókhiából és Ikóniumból azonban zsidók érkeztek oda, akik annyira felbujtották a tömeget, hogy megkövezték Pált, és kivonszolták a városon kívülre, mivel halottnak hitték. 2Kor 11,25 

20 De amikor körülvették a tanítványok, felkelt, és visszament a városba. Másnap pedig Barnabással együtt elment Derbébe. 

    Pál közel 15.000 km-t tett meg gyalog és hajón missziói útjai során (). Az üldözőből követővé lett apostolt valóban nem egyéni ambíció, hanem valami belső, szent szenvedély hajtotta: az őt megtaláló, megszólító, megváltó Ura iránti elköteleződés és szeretet. „Krisztus szeretete szorongat…” 

  Pál és Barnabás, akiket a Szentlélek a gyülekezet vezetői által kiválaszt és felhatalmaz, elindulnak az evangéliumot hirdetni. Ciprus szigetét érintve (és végigjárva), elhajóznak Kis-Ázsiába.  Eljutnak a pamfíliai Pergébe, majd a piszidiai Antióchiába. Ott hosszabb időt töltenek, először a zsinagógában hirdetve az írások szerint feláldoztatott és feltámadott Krisztust, majd – az ellenszegülők keményszívűsége miatt - a nem-zsidók között folytatják ugyanezt a szolgálatot. Olvassuk: elterjedt az Úr igéje az egész tartományban. Az evangéliumot visszautasító zsidók szívében azonban irigység, harag, gyűlölet lobban fel, és kiűzik őket a városból. A 13. fejezet ezek után ezzel a mondattal zárul: a tanítványok megteltek örömmel és Szentlélekkel. (Gondoljuk el: ha most megjelennének valamilyen szélsőséges csoport tagjai az istentiszteletünkön, akik durva szavakat kiabálnának, megfenyegetnének, hogy többet ne merjünk összegyűlni, akkor mi feldúlva, magunkból kiborulva, megrettenve mennénk haza.) A tanítványok pedig megteltek örömmel és Szentlélekkel. Más idők voltak azok?  A Krisztus iránti szeretet jobban betöltötte az emberek szívét? Nyilván nem az üldözésnek örültek, hanem annak, hogy a zaklatások között még jobban megérezték Isten közelségét. (Kis szemléltetés. Egy kisgyerek az anyukájával beszáll a liftbe, elindulnak, aztán hirtelen áramszünet következik be, a felvonó megáll, csak a kis vészjelző piros lámpácska ég… A gyerek azt mondja anyukájának: milyen jó, hogy itt vagy velem. Azelőtt is örült, hogy anyukájával együtt van, de most még jobban, mélyebben.)     

   Pált, Barnabást és a velük levőket nem bizonytalanította el, nem törte meg ez az ellenséges viszonyulás, hanem továbbmentek Frígia és Likaónia irányába. Ikóniumban, ebben a gazdag kis-ázsiai városban (mai neve Konya) hirdetik az igét, és igen sokan lesznek hívőkké (zsidók és görögök.). Jelek és csodák is történnek. Itt sincs sokáig nyugtuk, már a meggyilkolásukat kezdik tervezni, de ők elmenekülnek. Így érkeznek Lisztrába.

    Az evangéliumot – látjuk – egyesek nyitott szívvel, mások ökölbe szorított kézzel fogadják. Az első pillanattól kezdve nem volt alkalmas az idő, mindenütt megjelentek annak ellenségei is. Ha azt várjuk, hogy mindenki nyitott legyen, tisztelettel fogadja Isten igéjét, akkor soha nem kezdünk el beszélni róla. 

   Lisztrában élt egy születésétől fogva sánta ember, aki világéletében nem tudott járni. Ez a beteg, béna ember hallgatta a Pál bizonyságtételét. Ő nem a testi gyógyulás csodájára várva, hanem a lelki vigasztalás beszédéért van jelen… Milyen fontos: ott lenni, hallgatni. A hit hallásból van. Pál látta, hogy ennek az embernek van hite (a tekintete árulta el, lelkes odafigyelése?), és hangosan így szólt hozzá: „állj lábaidra!”. (Ezékiel próféta könyvében szó szerint elhangzik ez a felszólítás. A gyógyulás úgy történik tehát: Péter személyre szólóan adja tovább az üzenetet, a sánta férfi pedig azt személyesen hallja, érti meg.) Akkor talpra ugrott, és járt. Hirtelen, határozott, erőteljes mozdulatokkal. (Hasonló történik a jeruzsálemi templom Ékes kapujánál is, amikor Péter és János meggyógyítanak egy sántát). Köztünk is sok testi gyógyulásra lenne szükség, de úgy gondolom, sokkal súlyosabb problémáink vannak lelki téren: sokféle bénultság, tehetetlenség, megkötözöttség, Miközben fizikai értelemben annyi fele jövünk, megyünk, futkosunk, képtelenek vagyunk elindulni Isten felé, békességben járni, akár egyetlen lépést is tenni az üdvösség útján.    

   A csoda mindig hat, felkelti az emberek érdeklődését, de nem biztos, hogy mindig jó irányba fordítja a figyelmüket. Hit nélkül a csoda is csak külső szenzáció. Mondhatjuk: a helyes megértés feltétele a megtérés, ami az értelem odafordulása, ráhangolódása az Isten akaratára. Lisztra lakosai a sánta lábra állását a maguk pogányos, deformált (még nem reformált?) hite szerint magyarázzák. Nem elég csak látni, átélni a csodát, fel kell benne ismerni azt, aki annak a hátterében áll. És hinni kell az élő Istenben a csoda után is. 

    Azt mondják az emberek: az istenek jöttek le hozzánk emberi alakban. Valamit sejtenek karácsony titkából. Az evangélium alapigazságai ott rejtőznek – sokszor eltorzult formában – az emberi lélek mélyén. („A gyűlölet a szeretet patologikus formája.”). Isten Lelke tudja azokat világossá/világossággá tenni. Történetünkben a csodától elbűvölt sokaság embereket akar isteníteni. Ha nincs tiszta látás, könnyen félreértjük Isten munkáját is. Barnabást Zeusznak, Pált Hermésznek kiáltják ki, és áldozni akarnak nekik…  

   Pál és Barnabás ekkor egy nagyon is „emberi”, megalázkodó gesztust tesznek. A sokaság közé futnak, megszaggatják, meghasogatják a ruhájukat (a bűnbánat, a megbotránkozás szimbolikus cselekedete volt ez), és azt kérdezik: emberek, miért teszitek ezt? Egy pillanatig sem gondolnak arra, hogy ebből a helyzetből – az emberek hiszékenységét kihasználva – profitáljanak. Ők az emberek hitére akartak építeni. Hamis úton nem lehet eljutni az igazsághoz. 

   Ugyanolyan emberek vagyunk, mint ti, csak ismerjük az élő, teremtő Istent. (Két vándor koldus érkezik egy vár kapujához. Mindketten rongyosak, éhesek, elcsigázottak, mégis van egy óriási különbség közöttük. Az egyik ismeri a vár urát, jó viszonyban van vele.) Azt az evangéliumot hirdetjük, hogy ezekből a hiábavaló dolgokból térjetek meg a kegyelemes Istenhez. Krisztushoz, az ő egyszülött Fiáthoz, aki által megváltott, akiben egyszer s mindenkorra elrendezte az áldozat kérdését. 

  Az evangélium nem anyagi jólétet propagál és ígér elsősorban (a lisztraiak eléggé gazdagok voltak), nem is sikert, vagy akár földi örömet. Pál ezeket az áldásokat is az élő Istenről tanúskodó jeleknek nevezi : nem hagyta magát bizonyság nélkül, mert jótevőtök volt, a mennyből esőt adott nektek és termést hozó időket, bőven adott nektek eledelt és szívbéli örömet. Pál nem vitatja el mindezek fontosságát. Elterjedt keresztyén gondolat (sokszor találkozunk ezzel a retorikával), hogy a hitetlen embereknek kopár, és - a látszólagos jólét, siker ellenére - örömtelen tengődés az élete, csak a mulandó anyagi javak birtoklása, az üres élvezethajhászás érdekli őket. Nem egészen így van. Vannak megelégedett, boldog emberek a hitetlenek között is… De valami mégis hiányzik az életükből. Inkább azt mondanám: valaki. Az Istennel való közösség ad igazi értelmet, tartalmat a létezésünknek. 

    Nagy nehezen lebeszélték a sokaságot. De aztán érkeznek a bujtogatók. Az irigység, a gyűlölködés hatalmas energiákat képes megmozgatni az emberekben (a bosszúvágy elmegy a világ másik végére, a segítőkészség még a szomszédba sem). Nem átallnak átjönni a szomszéd városból, csakhogy ellenük hangolják Lisztra lakosait. A gonoszság missziója is terjed. 

  Annyira felheccelték a sokaságot, hogy – milyen hirtelen fordulat ez! - megkövezték Pált. Rövid idővel azelőtt áldozatot akartak neki bemutatni, és most ő válik áldozattá. Úgy látszik, ez a megismétlődő sorsa Krisztus követőinek. Aztán mint egy tárgyat kivonszolták a város szélére. Az istenítés hamar átcsap gyűlöletbe. Az ember könnyen befolyásolható. Ez félelmetes. Az anti-evangélium nagyon hatékony tud lenni. Az embereket egymással összeugrasztani gyerekjáték, kibékíteni a legnehezebb küldetés…

   Megtörténik a második lisztrai csoda: amikor körülvették a tanítványok Pált, ő felkelt, és visszament velük a városba. Úgy tűnik, a saját lábán. Vajon mit szóltak az emberek, amikor meglátták? Arra gondolhattak: csak van valami különleges erő ebben az emberben! Csak igaz az, amit mondott az élő Istenről!  Pál írja a 2 Kor 12-ben, miután felsorolja hányattatásait: mindezekben megmutatkozott az én erőtlenségem, és az, hogy a Krisztus ereje lakozik bennem.  

    Másnap tovább indul. Erről a mondatról sokat lehetne beszélni. Pál nem torpan meg, nem sajnáltatja magát, még nem is engedi, hogy a testvérek egy kicsit kényeztessék. Tovább indul, nem visszafele, nem lemondva, mert a szolgálat nem róla szól, hanem az ő megváltó Urának, akiről azt írja: „mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít” (Fil 4,13). Ámen.